Újév napjára úgy gondoltam, nem fogok panaszkodni, sopánkodni analizálni nektek. Inkább egy játékra hívlak titeket, vagy a bennetek lévő kíváncsiságot. Természetesen van azért csavar a dolgoban.

Ez ugyanis, bár elsőre csak egy egyszerű platformjáték, valójában tanítani akar. Angolul tudók részletes információt olvashatnak itt arról, hogy miről tanít ez a játék.

Lustábbaknak, és angolul nem tudóknak én mondom el, dióhéjban, mert sajnos az én angolom is hagy elég sok kívánnivalót maga után.

Az elude játékos formában szeretné megmutatni az embereknek, hogy milyen érzés a depresszió. Egy gambit nevű szingapúri csapat fejlesztette ki 2010-ben. Azok számára szeretne segítséget nyújtani, akik maguk még nem tapasztalták a depressziót, de szeretnék megérteni hogyan működik. Empátiát szeretne ébreszteni az emberekben a depresszióban szenvedők iránt, hogy belássák, ez a betegség nem írható le egyszerűen azzal a szóval hogy szomorúság. Ez inkább kilátástalanság, kiúttalanság, amikor azember elveszti a kapcsolatot a világgal, és azok a dolgok, amik korábban működtek az életében, egyszercsak meghazudtolják, elromlanak, és ekkor hull az ember ebbe a sötét gödörbe.

A játékban egy kis emberkét kell irányítanotok, aki a szóköz lenyomásával egy hangot tud kiadni, amire a játékan található madárkák rezonálnak. Ezzel tudtok egyre magasabbra jutni, (egyre boldogabban élni). Majd ahogy a depressziós is látja a jeleket, ti is észre fogjátok venni, amikor közelít a baj, és megtapasztalhatjátok azt a kétségbeesett kapkodó küzdelmet, ahol minden egyes impulzus számít, és ha nem sikerül együtt rezonálnod a világgal, akkor a mélybe hullasz. Megtapasztalhatjátok milyen kilábalni egy ilyen depresszióból, és azt is, hogy néha hiába mentek előre, hiába "próbáljátok" egyre jobban, mégis egyre mélyebbre kerültök. És megtapasztalhatjátok a végső kilátástalanságot is, amikor néhányan végleg elhullanak.

A játékot a következő linken érhetitek el:

ELUDE

Nem lennék teljesen őszinte, ha az éremnek csak az egyik oldalát mutatnám be. Hiszen senki nem mondhatja el, hogy vele kizárólag csak rossz dolgok történtek az életében. Bár igaz, hogy nálam dominálnak a rossz emlékek, azért megosztom veletek azokat a jókat is amikre emlékezem. Bár azt mondják, hogy a rossz emlékek kétszer olyan erősen vésődnek be az emberbe, mint a jók.

Lássuk csak mindjárt az elején, a szüleimet bármilyen rossznak is írtam le, történtek azért jó dolgok is.

Apám nagyon sokat játszott velem, A kedvenc játékaim a bokszolós, a katonás voltak. Szerettem még, amikor dobált fel a plafon felé, hangosan kacagtam ilyenkor. Szerettem azt is, amikor bezárt a kisszekrénybe, és amikor kikéreckedtem mindig azt mondta szarosmadzag. Öööö, ez gyerekként tényleg jó móka volt. Egyszer május elsején adott nekem pénzt, hogy vegyek magamnak fagyit.

Amikor tetoválta magát apám, otthon, könyörögtem neki, hogy nekem is csináljon olyan 5 pöttyöt a kézfejemre, amilyent magának csinál. Addig addig könyörögtem, hogy megegyeztünk egy pöttyben, ez máig is látható a kézfejemen. Apám, mondta hogy, nem tetovál engem, mert fájni, fog, meg megmarad, de én hajthatatlan voltam. Természetesen fájt, és én sírtam, anyám meg ki akart vinni a mosdóba, hogy lemossa, de én az ajtófélfába kapaszkodtam, hogy meghiúsítsam. Sikerült. Felnőtt koromban azért átüttettem, mert már alig látszott, és ez az egytelen maradandó emlékem apámtól.

Lássuk, később valójában szerettem Soponyán a nevelőotthont, bár csak a rossz emlékeimet osztottam meg. Egy hatalmas kastélyban volt, amihez egy még nagyobb park tartozott. vadrózsabokrokkal, patakkal, levelibékákkal. Lovak is voltak, és volt egy számítógéptermük, c64-esekkel, vagy ha volt annak elődje, akkor azokkal. Aki a hónap legjobb tanulója volt, az lemehetett egy estét játszani oda. Én a nevelőotthonokban mindig nagyon jó tanuló voltam, ezért sokszor jártam abban a számítógépteremben. Innen ered a technikai kütyük iránti vonzódásom, már korán megerősítették bennem, hogy a számítógép jutalom. A nevelők nagyon szerettek engem, én is őket, egyikük gyakran behívott a szobájába, hogy ott nyugodtan olvashassak anélkül, hogy a társaim zavarnának. Imádtam a könyvtárat is, ami minden hétfőn volt nyitva. Kivettem 2-3 könyvet általában az egyiket még aznap kiolvastam, és mentem másikért helyette. Ezek kisikolásoknak való könyvek voltak, ne a Háború és békére gondoljatok.

"Már tudok olvasni" köyvek, Micimackó, Bambi. A Bambi nagyon hosszú ideig a kedvenc könyvem volt, talán egész gyerekkoromban. Mindkét évben dícséretesre végeztem olvasásából, és kitűnő tanuló voltam. Nagyon szerettem a hintáknál játszani, amik az egyik vadrózsabokornál voltak, énekeltem, történeteket találtam ki.

Nagyanyámnak később a vallást köszönhettem, amikor még csak kilenc éves voltam, és magához vett, eleinte nem volt annyira borús a kapcsolatunk. Gyakran mesélt nekem Istenről, Jézusról, nagyon szerettem ezeket a történeteket. Beiratott hittanórára, egy év alatt végeztem el két évet belőle, megkereszteltetett, és elsőáldozni vitt. Ekkor még valóban hittem Istenben. Gyakran álmodtam vele, igazi kis szentfazék voltam. Jártam minden vasárnap templomba, gyóntam rendszeresen, és őszintén. Azt hsizem akkoriban valamiféle kapaszkodót kaptam a vallástól, és ezt nagymamámnakköszönhetem. Amikor nagyanyámnál voltam összebarátkoztam egy kislánnyal, Andival, aki a legjobb barátnőm lett. A nagypapája a strandon dolgozott, így gyakran beengedett engem is ingyen fürödni Mi voltunk a strandi csajok, még dalt is költöttünk magunknak. Nagyon szerettem vele lógni, ártatlan volt, és kedves volt hozzám, holott a hozzá hasonlók általában lenéztek engem. De ő mégis meglátott bennem valamit. Olyan erősen szerettem őt, ahogy azóta egyetlen barátomat sem. A felnőttkori szerelemhez tudnám hasonlítani ezt az érzést, leszámítva azt, hogy ebben nem volt fizikai vonzalom.

Később Gencsapátin volt egy nevelőm, aki nem hagyott elkallódni. Sajnos az otthon töltöt egy év alatt jelentősen romlott a tanulmányi átlagom, de Tibi bácsi meglátta bennem a lehetőséget, és ostorozott. De nem csak ostorozott, hanem jó könyveket adott a kezembe, mert látta, hogy szeretek olvasni. Ekkor ismerkedtem meg a görög regékkel. Húsvétkor a nevelőotthonban tojáskeresést szerveztek nekünk. A gencsapáti otthon is egy kastély területén volt, hatalmas erdővel, patakkal, és egy 700 éves tölggyel. Itt is nagyon sokat és jókat lehetett játszani. Voltak barátaim, akiket szerettem, és megbíztak bennem a nevelők.

Később a nevelőszülőknél sem volt folymatos horror az élet. Elevenek voltunk, amikor épp nem egymás ellen forultunk, akkor nagyon is jól eljátszottunk Amállal, és az ötéves kisfiúval is.

Igazából vele beszéltem tegnap, és ez indított arra, hogy megosszam a jó emlékeimet is. Azóta felnőtt, és jó ember lett belőle. Családja van, az embereken segít, szóval ezzel azt akarom mondani, hogy a saját szubjektív élményeim alapján senkit ne ítéljetek el majd. Vannak tények, amik változtathatatlanok, és vannak benyomások, amiket lehet hogy az idő szépített, vagy csúfított el. Az emlékeim, amiket elmesélek mind megtörténtek, de az, amit ebből a környezetemet alkotó emberekről gondolok, már nem biztos hogy közel áll az ő valójukhoz.

Ezzel a ksifiúval is sokat autóskártyáztunk például, és emlékszem egy nagy nevetésre, amikor a nevelőszülőmmel feleselt, miközben az tésztát gyúrt, és tésztával tapasztotta be a száját, hogy ne feleseljen. Vagy emlékszem egy esetre, amikor Amállal rosszalkodtunk, és véletlenül letéptük a mosdókagylót a falról. A szomszéd segítségét kértük, hogy a nevelőszülőnk ne tudja meg mit tettünk, és ne kapjunk ki. A szomszéd meg segített is eltussolni az ügyet. Szerettem a csirkéket is, bár kissé túlzóan, mert mindig meg akartam őket tanítani repülni, és ennek néhány törött lábú csirke lett az eredménye.  Tehát én se voltam mindig a glóriás kisangyal, és én sem éreztem magam mindenhol 0-24-ben rosszul.

Viszont az hogy hol éreztem alapjában véve jól magam, és hol nem, mindig kitűnt a tanulmányi átlagomból. Másodikas koromig kitűnő tanuló voltam. 3.-ban olyan 3,5 körül, negyedikben 4,6 ötödikban alig értem el a hármas átlagot, és utána, amikor visszakerültem a nagyanyámhoz végig 3,8-as átlagaim voltak általános iskolában.

Tehát mindenhonnan hoztam magammal jó emlékeket is, mégha nem is volt fenékig tejfel az életem.

Ma a nevelőszülőknél töltött időről fogok írni. Szerencsére kaptam injekciót a lumbágómra, így testi kínok nélkül tehetem ezt meg. Pótoltam a tegnapi bejegyzés elmaradt korrketúráját is.

Összesen 3 évet töltöttem nevelőotthonban, ebből kettőt Soponyán. Egy rövid egy éves közjáték után, amikor a nagyszüleim neveltek, Gencsapátira kerültem. Meséltem, hogy a nagyapám alkoholitsa volt, és hogy vert minket, és hogy meg is akart ölni engem egyszer. A szomszédok valószínűleg többször hallottak sikolyokat a házunkból, mint kacagást. De ez nem minden. Meséltem azt is hogy nagyapám tüdőbeteg volt, de nem fejtettem ki.

Nagyapám TBC-s volt, és nagy szerencsémre harmadikas koromban kaptuk a BCG oltást, ami ugye a TBC-t előzi meg. Míg másoknak kis piros pont maradt vissza az oltásból, vagyújra kellett oltani őket, addig nekem az egész alkarom bedagadt, piros lett és apró piros csípésszerű dudorok nőttek rá.

Elkaptam nagyapámtól a TBC-t. Kétféle gyógyszert is kellett szednem az egyik az isonicid, a másik nevére nem emlékszem. Az isonicidből reggelente 3-at kellet bevennem, amit utáltam. Ahogy letelt az iskolaév, hamarosan meg is jelentek nálunk a gyermekvédelmisek. Nem értettem mi van, miért történik újra ez velem. Emlékszem nagyanyám szőlőt adott nekem, én sírtam, beszálltunk egy autóba és a szombathelyi GYIVI-be vittek.

Ekkor már rutinosabb voltam. Két hetet töltöttem ott is, amíg kivizsgáltak, hogy nem vagyok fertőző, meg nem vagyok hülyegyerek, és továbbítottak Gencsre. A legijesztőbb az egészben az volt, hogy egyik nap összeverekedtem az egyik gyerekkel, és negyed órára rá jött két nevelő, hogy menjek velük. Rettegtem, hogy valahogy valami kamerán keresztül látták, hogy mi történt és meg fognak büntetni. Nem tudtam hova visznek, csak átmentünk rácsos ajtókon, egyre mélyebbre az épületben, és én egyre jobban féltem. Végül kiderült, hogy egy pszichológiai tesztre vittek. Mit nem adnék, ha megtudhatnám mi volt az eredménye. Rorschach teszt volt, meg fát kellett rajzolnom, meg ehhez hasonló feladatokat kaptam. Később bátyám azt mondta azért, mert azt gondolták, hogy nem vagyok épelméjű. Ezt el is hittem a bátyámnak.

Megtörtént minden vizsgálat, átvittek Gencsapátira. Többször is eljött meglátogatni a nagyanyám is, meg a bátyám is, de haza nem mehettem a nagyapám miatt. Nagyanyám többször felhívta a figyelmemet ara, hogy ha nevelőszülőkhöz akarnak adni, ne engedjem. Telt múlt az idő, összebarátkoztam ott gyerekekkel, másokkal meg állandóan balhéztam, verekedtem. Egy napon az egyik ilyen lány Amál, akivel folyton balhéztam feljött a hálónkba, és megkérdezte, hogy akarok-e a testvére lenni? Az ötlet abszurdiása annyira meglepett, hogy lementem vele a gyermekvédelmisekhez, és azokhoz, akik örökbe akartak fogadni. Jól eszembe véstem azonban nagyanyám intését, hogy ne engedjem, hogy örökbefogadjanak, így az első kérdésem az volt, hogy nagyanyám tud-e erről. A gyermekvédelmis nő azt mondta, igen. Többször is megkérdeztem, mert nem hittem a fülemnek, hogy tényleg lemondott rólam a nagyanyám, és mindannyiszor szemközt hazudtak. Így kerültem ideiglenesen egy vas megyei kis faluba, és így lett a testvérem az a lány, akivel korábban ütöttük vertük egymást. Nem hozott sokkal közelebb minket egymáshoz ez a kényszerszövetség.

Ideiglenesen voltam ott, ez azt jelentette, hogy ott töltöttük a nyarat és utána egy megbeszélés keretében eldönthettük, hogy ott akarunk-e maradni. Nagyon jó életünk volt ezen a nyáron. szabdok voltunk, játszhattunk, voltak állatok, egy kis patak a közelben. Igazán jól éreztük magunkat. Én mégis úgy éreztem, hogy ez csak valamiféle beetetés. Gyakran voltunk egy másik háznál vendégeskedni Mónika néninél, aki olyan kövér volt, hogy mozdulni sem tudott. Az ő kilenc nevelt árvája, akik etették itatták, pelenkázták, és a háztartás látták el helyette, gyanút ébresztett bennem.

Amikor közeledett az idő, hogy döntsünk a saját sorsunkról, én mondtam is Amálnak, meg az örökbefogadónk unokájának, hogy én bizony nem maradok itt. Természetesen első dolguk volt ezt megosztani az örökbefogadómmal, aki behívott magához a szobába. Ült az asztalnál, én meg álltam a szoba közepén, mint egy rögtönítélőszék előtt. Talán még ott volt egy barátnője is. A szoba be volt sötétítve, kint tombolt a nyár, sütött a nap, erős volt a kontraszt. Azután elkezdett faggatni.

Talán nem adok ételt neked? Nincs fedél a fejed fölött? Nincs hol aludnod? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tett fel, amikre természetesen tudta, hogy nem tudok nemmel válaszolni. A szókincsem és a lelki fejlettségem viszont még nem volt olyan magas fokon, hogy megfogalmazzam, mi az ami aggaszt. Megalázott, megszégyenített és kizavart.

Természetesen, amikor dönteni kellett azt mondtam, hogy szeretnék maradni. Egy évnyi kihasználás és terror vette kezdetét. Mi takarítottunk, mi gondoztuk az állatokat, és mi segítettünk dolgozni a földeken. ez önmagában nem lenne baj, ha ezért cserébe ételen és szálláson kívűl bármi mást is kapunk. A nevelőanyám unokája komisz kis ötéves gyerek volt, állandóan rosszalkodott, és állandóan rám kente, mert tudta, hogy őneki fognak hinni, nem a lelencgyereknek. Többször megvertek miatta. volt hogy kiszurkálta a celofánt a savanyítani eltett uborkákon, és rámfogta, sok szenvedést okozott. valamiért ő is jobban kijött Amállal. Talán mert én már akkor is inkább magamba forduló típus voltam. Már nehezen bíztam, és nehezen barátkoztam.

Időközben az is kiderült, hogy nagyanyám nem tudott arról, hogy örökbe adtak engem, csak akkor tudta már meg, amikor véglegesítették. Eljött néhányszor látogatóba, de utána a nevelőszülőm mindig becsmérlően mondogatta hogy az öreganyád így, meg az öreganyád úgy...

Közben rendszeresen orvoshoz kellett engem hordani a TBC miatt. Ekkor már harmadik éve szedtem a gyógyszereket minden nap. Egyszer, amikor orvoshoz készültünk nem találtam a fehér zoknimat. Nevelőanyám mondta, hogy kerítsem elő, mert baj lesz. Kérdeztem Amált, hogy nem keveredett-e az ő polcára, mert egymás alatt volt a szekrényben a saját polcunk. Amál meg se nézte úgy mondta, hogy nem. Nevelőszülőm végül egy akkora pofont adott nekem, hogy hetekig nem tudtam rendesen oldalra fordítani a fejem, és hónapokig megfájdult a nyakam, ha pl tv-t néztem. Emlékszem így néztük meg a Legyetek jók, ha tudtok című filmet is. Nagyon fájt a nyakam. A zokni végül Amál polcáról került elő.

Volt hogy fakanállal véres hurkásra verte a fenekemet, az iskolában a wc-ben mutogattam a barátaimnak, akik hitetlenkedtek. Az iskolában sem volt jó. Voltak az intézetisek, meg a nem intézetisek, két külön klikk. A családban nevelkedő gyerekek igazán gonoszak, és kegyetlenek voltak velünk. Tudták, hogy bármi balhé van, azért nekünk kell majd tartanunk a hátunkat.

Nem tudom mi lett volna, ha abban az évben nem hal meg a nagyapám. De végül meghalt. elesett részegen a biciklijével, combnyaktörése lett, bevitték a kórházba, ott felfekvéses tüdőgyulladást kapott és meghalt. nem a TBC vitte el.

Emlékszem a napra amikor megtudtam. Mónika néniéknél voltunk, nekik volt telefonjuk is. Egyszercsak csörgött a telefon, és szóltak, hogy engem keresnek. Engem? Ott? Azt se értettem, hogy honnan tudják, hogy ott vagyok. Odamentem a telefonhoz, és valaki azt mondta hogy a nagyapám megalt. Majdnem elnevettem magam, nem voltam képes elhinni, felfogni. Ez volt életem első telefonbeszélgetése. Nem hittem el, kellett néhány nap, mire átéreztem mi történt. Megsirattam. Akármilyen rossz is volt néha hozzám, volt amikor jó volt, és én megsirattam. De tudtam, hogy ez a szabadulólevelem a nevelőszülőktől.

Szerettem volna elmenni nagyapám temetésére, de a nevelőszülőm megtiltotta. Emlékszem álltam az udvarban a kapu előtt, és könnyeztem, és akkor jött a nevelőszülőm 5 éves unokája, és azt mondta, hogy örül, hogy meghalt a nagyapám. Aznap amikor a temetés volt, én iskolában voltam, és elfelejtettem magammal ollót vinni rajzórára. És valahogy ekkor, ezen a kis semmiségen bukott ki az egész, vígasztalhatatlanul sírtam. Később megtudtam, hogy 20 km volt aközött a falu között ahol voltam, és a temetés helye között. Gyűlöltem a nevelőszülőmet azért, mert megfosztott a lehetőségtől, hogy elbúcsúzzak a nagyapámtól.

Végül nagyanyám győzedelmeskedett, és én ideiglenes hazakerülhettem. De ez legyen egy következő történet.

Vagy inkább, hogy miért nem...

Az elmúlt napokban több visszajelzést is kaptam az ismerőseimtől, barátaimtól, hogy jó hogy írok, írjam tovább ezt a blogot. És sokkal több figyelmet odafordulást, törődést kaptam emiatt, mint amennyit valaha is remélni mertem tőletek. Olyanokról is megtudtam, hogy még nyomon követik mi van velem, akiket elveszteni véltem, vagy akiknek a figyelméért küzdöttem korábban. Olyanok akikkel látszólag felszínes viszonyt ápoltam, most barátilag fordultak hozzám. Ez mind nagyon jól esett, jól esik, és őszintén szólva eszembe is jutott, hogy már előre sajnálom, majd, amikor minden történetnek a végére érek, és/vagy már nem leszek depressziós és ezt a sok figyelmet mind elveszítem.

Igen, mondhatjátok, hogy önző vagyok. Biztos vagyok benne, hogy igazatok van, de hát olyan jó érezni, azt hogy én is értékehető valaki vagyok egy pozitív skálán is. Sajnos az önértékelésem negatív skálán mozog, és szerintem ez a negatív skála reális.

Szóval igazán jólesett és jólesik a figyelmetek, a méltatásotok, de amikor belekezdtem ennek a blognak az írásába, meg se fordult a fejemben, hogy a legszűkebb baráti körömön túl bárki, akár egy pillantást is fog vetni ezekre az írásokra.

Tehát nem azért kezdtem el írni, hogy felhívjam magamra a figyelmet, bár most hogy sikerült azt vettem a fejembe, hogy jó lenne ha sokkal több embernek felhívhatnám a figyelmét. Nem a saját sorsomra, hanem a saját sorsomon keresztül azoknak a gyerekeknek a sorsára, akik ma is nap nap után elszenvedik ugyanezeket a sérelmeket. Illetve az is jó lenne, ha sokkal több embernek felhívhatnám a figyelmét arra, hogy a depresszió és a vele járó tünetek, nem írhatóak le a lustaság, rendetlenség, szétszórtág, embergyűlölet szavakkal. A depresszió több ezeknél. És még én magam is csak próbálom megfejteni, hogy miért. Miért olyan nehéz felkelni az ágyból és lemenni sétálni a kutyával, amikor az embernek semmi testi baja nincs? Miért olyan nehéz kitakarítani, megmosakodni, beszélni egy baráttal? Miért volt olyan nehéz a legnehezebb időszakban a saját orvosomtól segítséget kérni?

Néhányan talán azt gondoljátok, hogy egyfajta terápiás munkaként írom ezt a blogot. Vagy hogy valaki, akár az orvosom mondta, hogy írjam ki magamból. Nem ez volt a célom, és senki nem bíztatott. Most sem ez a célom, ugyanis azt gondolom, hogy számomra már nincs gyógyulás, az a hajó már elment, vagy soha nem is volt itt, csak én képzeltem.

Azért írom ezt a blogot, hogy elmondhassam, hogy nem hobbidepressziós vagyok. Hogy talán nem is depressziós vagyok, hanem egyszerűen annyi rossz történt velem korábban, amin nem lehet felülkerekedni, és nekem sem sikerült.

Néha mondják nekem, hogy milyen erős vagyok, hogy meddig eljutottam, és legyek büszke rá. Túl azon, hogy valóban büszke vagyok rá, hogy honnan jöttem, és hova jutottam, egyáltalán nem vagyok erős. Azt mondjátok más belerokkant vagy beleőrült volna ezekbe a dolgokba. Igen, én is belerokkantam. Csak kellett hozzá 35 év, hogy ezt belássam. Minél erősebben próbáltam jól lenni, annál inkább kitűnt ez. Az, hogy ami másoknak természetes, hogy hogyan beszéljenek egy másik emberhez, hogyan közelítsenek meg egy férfit, hogyan szeressenek, számomra mind kínlódás, mesterkélt másoktól ellesett mímelés. Az, hogy hogy viselkedek egy társaságban attól függ, mire van igénye a társaságnak, amíg ezt ki nem derítem, sehogy nem viselkedem, én vagyok a szürke egér. Nem véletlen, hogy legtöbben úgy ismertetek meg hogy Telcontar vagy Vacskamati tartozéka voltam. Mert sosem voltam önmagam, és mostanra már nem is tudom ki az az önmagam, kivéve ha egyedül vagyok itthon. A kutyámnak szerencsére nem kell színlelnem.

Azért írok, hogy egyszer s mindenkorra elnézést kérhessek mindenkitől, akivel nem fogok beszélgetni, akivel kimentem magam a találkozók alól, aki slamposan lát, akihez nem merek hozzászólni.

Azért írok, hogy tudjátok és fogadjátok el, számomra nincs remény. Ez így persze elég teátrálisan hangzik, de semmi teátrálisat nem akarok belecsempészni ide, ez egyszerű ténymegállapítás. Fogok még mesélni, nem meséltem el mindent, ami történt velem, de már ez az ízelítő is elég kellett hogy legyen ahhoz, hogy igazat adjatok nekem.

Nem gondolkodok öngyilkosságon, ezúttal, sem önsértésen, egyszerűen csak sztoikus nyugalommal tudomásul vettem a felismerést, hogy nekem nincs jövőm, csak múltam van. És nem vagyok elég erős ahhoz, hogy átlépjem az árnyékomat és jövőt kovácsoljak a múltból. Nem vagyok képes szarból várat építeni, még orvosi segítséggel sem. És ez nem az orvosom hibája, mint ahogy azt néhányan megjegyeztétek. Ez senkinek nem a hibája, egyszerűen csak egy tény.

Azért írom ezt a blogot, hogy elhigyjétek, amikor azt mondom, számomra nincs gyógymód.

Tegnap írtam, hogy nagyanyám gyűlölt engem, de végül nem magyaráztam meg hogy miért. A törénet ott kezdődik, hogy elhagytam a székesfehérvéri GYIVI-t és elhelyeztek a nevelőotthonba Soponyán.

A nevelők nagyon szerettek, és mindent megpróbáltak megtenni azért, hogy családban nevelkedhessek. Kérdezgettek, hogy nincs-e más rokonom az anyámon, apámon kívűl, akit ismernék. Nekem eszembe jutott a bátyám, aki egyszer nálunk nyaralt, amikor én még anyámékkal voltam. Eszembe jutott, hogy hol lakik, és az is hogy mit tanul. Illetve csak azt gondoltam, hogy tudom, mit tanul. Mondtam hogy gimnazista a bátyám. Ekkor a nevelőotthon dolgozói írtak egy levelet a város gimnáziumának, ahol vélelmezhetően a bátyám tanult. Ő azonban szakmunkásképzős volt, és csak a véletlennek köszönhető, hogy a levél megtalálta őt. Mégpedig annak, hogy olyan rosszhírű kölyök volt, hogy a gimnáziumban is ismerték. Így megtalálta a levél, a nagyanyámat, aki ezek után eljött hozzám látogatóba.

Ezután rengeteg gyöngybetűvel írott levelet küldtem haza, ezzel is gyakorolva az írást, amit ekkor tanultam. És az is előfordult, hogy nagyanyám hazavitt néhány napra. Kolbászból volt a kerítés. Két év alatt azt is elintézte a nagymamám, hogy örökbeadjanak hozzájuk.

Ekkor kibújt a szög a zsákból. Nagyapám alkoholista volt. Mikor jobb passzban volt magával vitt a kocsmába, vett nekem kólát, adott csokit. Mikor rosszabb passzban volt, megvert és meg is akart ölni. Bár ekkor még azt hiszem nagyanyám szeretett, de már kezdett beszivárogni ebbe a szeretetbe a fattyúságom nem létező bűne.

A bátyám sietett segítségemre, hogy felvilágosítson. Azt mesélte, amikor nagyanyám a fejébe vette, hogy kihoz engem a nevelőotthonból, apám írt neki egy levelet. Ebben a levélben az állt, hogy ne engem hozon ki, hanem a húgomat, Nikolettát, mert én nem vagyok az ő gyereke.

Egészen biztos vagyok benne hogy az ő gyereke vagyok, mert gyerekkoromban nagyon sokat mutogattuk egymásnak azt az anyajegyünket, ami mindkettőnknek ugyanott van.

Mindenesetre aztán meg is mutatta bátyám ezt a levelet és az apám, a nagyanyám fia, valóban megtagadott.

Ekkor még úgy gondoltam, hogy igazából a nagyanyám szeret, csak néha beléköltözik valaki más, aki nem szeret és ő irányítja. Nagyon bújós gyerek voltam, igyekeztem mindig a közelében lenni, de leperegtek róla a kísérletezéseim. Azt képzeltem ekkoriban, hogy a falakból kezek nyúlnak ki, és ezek a kezek bántanak, ütnek, rosszak velem. Egyszer nagyanyámnak valami dolga volt, és néhány napra egy tanárnő barátnőjénél hagyott, és ott szeretet vett körül, és éreztem, hogy itt a kezek a falból simogatnak, nem bántanak engem. Nagyon sajnáltam, amikor haza kellett mennem.

Nyáron egyszer azzal jött haza a nagyanyám, hogy látta a soponyai nevelőnőmet. Mit ad isten, a mi városunkba hozták nyaralni a nevelőotthonos csapatot. Két hétig amíg ott voltak velük lógtam, mindenhova mentem velük, mintha odatartoznék, majd amikor elmentek sírva mentem haza. Nagyanyám megvert és azt mondta, most legalább tudod már miért sírsz. 9 éves voltam.

Ez volt az az év, amelyikben meghalt az apám. Megölték. Most lehet néhányatokban felhorgad, a düh, hogy ne etesselek titeket, ilyen már nincs, hogy velem ez is megtörtént, de megtörtént. Nem szándékos emberölés volt.

Apám mindigis rossz társaságba járt. Volt ő disszidens, sittes, táppénzcsaló. Ezutóbbi úgy, hogy felváltva törték el anyámmal a karjaikat a kukákkal. Mielőtt meghalt volna sírásóként dolgozott (a sors iróniája) Beteg volt, talán influenzás, felment hozzá egy cimborája, összeszólalkoztak, az leütötte, apám összesett, néhány nap múlva találtak rá, kórházba vitték, de már menthetetlen volt.

Nálunk temették el, nyitott koporsós temetés volt. Emlékszem a ravatalozóra, emlészem a koporsóra, de nem emlékszem benne apám arcára. Emlékszem hogy a bátyám az ajtóhoz eső legközelebbi széken ül és zokog, de én nem sírtam. Nem tudtam még felfogni mi történt. emlékszem, én kilenc éves voltam és harmadik osztályos, apám meg 39 éves volt, és ezekben a számokban láttam akkor valami sorsszerűt. Fél év múlva jöttem rá a halál értelmére. Emlékszem kint játszottam a kiskutyáinkkal a kertben, és gondolkoztam és egyszerre csak belémnyilallt a felismerés. Rájöttem, hogy az apám meghalt, és ez visszafordíthatatlan, és mindenki meg fog halni, és én is meg fogok halni. Egyszer vége lesz, és nem lesz utána semmi, semmi. Iszonytató volt, és nem tudtam senkivel megbeszélni ezt a felismerésemet.

Tehát apám, mielőtt meghalt volna, még elintézte nekem, hogy azok az emberek, akik nevelnek fattyúként tekintsenek rám. Tetézte a bajt, hogy ahogy cseperedtem egyre inkább hasonlítottam édesanyámra, aki a megtestesült ördög volt nagyanyám szemében.

A tegnapi videóban hallottam ezt a frappáns megfogalmazást. A depresszió ellentéte nem a boldogság, hanem az életkedv. Milyen igaz, mert ahogy a depresszió, mint egy szűk ruha szorult rám, úgy ment el a kedvem a dolgoktól.

Először még csak egyedül kimozdulni nem volt kedvem, vagy messzire menni, sokáig kimaradni. Először még fontos volt, hogy hétköznap 10-re hazaérjek, hogy alhassak. Azután ez már nem volt elég, legalább fél tízre ágyban kellett lennem, hogy biztosan el tudjak aludni. Ez a fél tíz csúszott át kilenc órára, míg végül most ott tartok, hogy nyolckor bújok ágyba.

Először csak egyedül és messzire nem volt kedvem menni. Ha a barátaim hívtak, akkor mentem majdnem mindenhova. De már nem mentem velük túrázni, és biciklizni. Mert tehernek éreztem, és tudtam,. hogy ha panszkodok, vagy nem érzem kellően jól magam, akkor ők is tehernek éreznek engem.

Hisztis vagy! ezt a mondatot többször hallottam tőlük, mint indokolt volt. Nem csak akkor, ha valóban hisztis voltam, hanem akkor is, amikor csak érvényt akartam szerezni az érdekeimnek. Tehát inkább nem mentem, és ha rá is szántam magam, hogy menjek, megbántam. Nem éreztem jól magam, és ez nem a barátaimon múlt.

Később, már a közelebb lévő helyekre is nehezen mentem el, sőt végül már arra sem voltam képes, hogy magamnál fogadjak  látogatókat. Ezen bukott végül az a barátság, amit sajnálok.

Legvégül már boltba se mentem, és kutyát sétáltatni is csak pánikszerűen, lehetőleg olyan időpontokban, amikor kevesen vannak az utcán.

Régen érdekelt a filozófia, az irodalom, a könyvek a filmek, az orvostudomány, a zene, a versek, a fényképezés.

Ma már semmi nem bír lekötni. Minden bosszant, idegesít, untat.

Filmeket nézek, de azokat is sok részletben, egyszerre legfeljebb 10 perces darabokban.

Néha csak ülök a gép előtt, és a facebookot frissítem ötpercenként és csak nézek magam elé.

És néha inkább lefekszem és alszom.

Néha ahoz sincs kedvem, hogy felkeljek és megfürödjek.

Az első jelei a depressziónak nálam, olyan 14-16 éves korom között mutatkoztak. Középiskolába mentem, új helyre kellett beilleszkednem, teli voltam szorongással, amit még megnevezni se tudtam, és nem volt senki akivel beszélhettem volna róla.

Bár lehet hogy tévedek és a depreszió első jelei nálam már 6 évesen megmutatkoztak. Ekkor ugyanis, miután sikeresen átvészeltem a GYIVI két hetét, és egy nevelőotthonba kerültem gyakran fantáziáltam arról, hogy megölöm magam. Ezt akoriban úgy képzeltem el, hogy menzai késsel szíven szúrom magam. Nem emlékszem, hogy tudtam-e ez mennyire abszurd. Valószínűleg nem, és teljesen komolyan gondoltam.

Elkanyarodva a témától, el kell meséljem, hogy nem csak én törtem ilyen korán a saját életemre. Volt egy kis társam, talán egy évvel lehetett idősebb nálam, még a nevére is emlékszem, Csilla. Nem szeretett, nem tudom miért nem, talán, mert a nevelőink szerettek engem. Talán a megérkezésem elvonta róla a figyelmet azért, de nem szeretett. Egy napon, amikor kettesben maradt velem a hálóba arra kényszerített, hogy magamhoz nyúljak. Nem is értettem mit kér, azt mondta nyúljak fel magamnak. Levetette velem a bugyimat, és mondta hogy oda, ahol pisilek nyúljak fel. Nem értettem, hogyan, hova, végül aztán békénhagyott. Ez a lány ott volt, amikor a nevelőotthonos gyerekekkel nyaralni mentünk a Balatonra. Akkoriban éppen jóban lehettünk, mert amikor hívott, hogy menjek vele fürödni, vele tartottam. Bementünk a Balatonba, én akkor még nem tudtam úszni. Hívott, hogy tud egy jó helyet, menjek vele. Félrehívott be egy hínárosba (akkoriban azt hittük, a hínár lehúzza az embert) és amikor eléggé kint voltunk a nevelők látóköréből, elkezdett lenyomni a víz alá. Köhögtem, fuldokoltam, küzdöttem. Meg akart ölni. Rettegtem, nem tudom meddig küzdhettem, nekem legalább 5 percnek tűnt, mire feladta. Ijedten menekültem ki a partra, ahol odaszaladtam a nevelőnő mellé a törölközőre, és mondtam neki, hogy a Csilla meg akart fojtani. Meg se hallotta.

Meg se hallotta. Nem reagált rá semmit. Magamra maradtam. Magamra, azzal a tudattal, hogy ez a lány meg akar ölni engem. 7 éves voltam.

Két évvel később, amikor a nagyanyám már magához vett, ismét megtapasztalhattam, milyen érzés ez. Nagyapám alkoholista volt, és igen erős hangulatingadozásai voltak, valószínűleg ebből kifolyólag. Amellett tüdőbeteg is volt, gyakran a partvist használta mankónak, amikor menni se tudott. Többször szanatóriumba került, de mindig megszökött, volt hogy pizsamában. Szóval nagyapám hirtelen haragú ember volt, és én pedig a "nem is" korszakomat éltem. Túlfejlett volt az igazságérzetem, és ekkor még hittem abban, hogy szabad kimondani, ha valami nem igaz. Veszekedett velem, a konyhában volt, én a szobában, és onnan feleseltem vele, hogy nem is. Egyszercsak berontott, a torkom felé nyúlt, hanyatt vetettem magam az ágyamon, és a lábaimat a mellkasának támasztva tartottam távol a kezeit. Közben sikoltoztam, ahogy a torkomon kifért, hogy valaki meghallja. A nagyanyám kint volt a kertben, sokára hallotta meg a kiáltásaimat, és jött be, megvédeni engem. Semmi következménye nem volt a dolognak. Más körülmények között meg is halhattam volna akkor.

Szóval depressziós vagyok. Belefáradtam abba, hogy folyamatosan exkuzáljam magam az embertársaim előtt emiatt. Nem vagyok képes kimozdulni otthonról, gyakran a boltba járás is gondot okoz. A legtöbb amire képes vagyok, hogy rendben bejárok dolgozni. Vesztettem már el a közelmúltban egy jóbarátot emiatt. Sajnálom, és fáj, hogy nem értett meg.

Amúgy senki sem ért meg. Ez most nem a kamaszos engem nem ért senki dolog. Tudom, hogy próbálkoznak, és én is próbálkozom közérthetően, akár hasonlatokkal elmondani, hogy mit élek át, de mégsem sikerül, mintha egy másik nyelven beszélnék.

Egy másik nyelven beszélek. A depresszió nyelvén.

Azért nem tudok otthonról kimozdulni, mert amíg itthon vagyok, képes vagyok fenntartani egy apatikus állapotot. Nem bánkódom, nem sírok, nem gondolkodom. Olyan, mintha lenne itthon egy szekrényem, ahova minden szart bedugtam volna, ami velem törént. De túl kicsi a szekrény, és az orvosomtól kapott  "neked is van létjogosultságod" tapaszokkal leragasztottam ugyan, hogy ne dőljön ki, de folyamatosan ott kell állnom az ajtó előtt és fognom kell. Mert a tapaszok leváltak, és szivárog a szar, és ha ellépek az ajtó elől, kiborul és engem eltemet, a hozzám közelállókat pedig bemocskolja.

Azért nem mozdulok ki itthonról, mert amíg itthon vagyok nem kell senkinek megfelelnem. Nem számít, hogy kövér vagyok, szőrös, és rosszkedvű. Nem kell mosolyognom, nem kell beszélgetnem, biztonságban vagyok mások ítéleteitől, tekintetétől.

A legrosszabb időszakban elkezdtem zárni az ajtót, amikor itthon voltam. Sőt, menekültem haza bárhova is kellett mennem. Inkább rendeltem az ételt, mintsem boltba menjek. Ha mégis boltba mentem, az a lakásomhoz legközelebb eső kisbolt volt. A kutyámat naponta egyszer vittem le sétálni.

A kutyámat legtöbbször most is naponta egyszer viszem le sétálni. Igen tudom,' rosszgazdi' vagyok. Még az is megfordult a fejemben, hogy megkérek valakit vigyázzon rá, amíg én képtelen vagyok megadni neki azt, amire szüksége van. De azt gondoltam ekkor, hogy nicsak, pont olyan vagyok, mint az anyám. Másrészt meg szükségem van arra a jelenlétre és szeretetre, amit ez a kis élőlény nyújt nekem. Kihasználom, és remélem hogy lesz még idő az életünkben, amikor törleszthetek neki ezért. És igen mocskosul szégyellem magam emiatt. mint ahogy amiatt is, hogy olykor hetekig nem takarítok és mosogatok, csak fekszem itthon, vagy filmet nézek, és eszek.

Eszek, eszek, eszek. 15 kilót híztam az elmúlt másfél évben, és képtelen vagyok megállítani a körforgást. Rossz kedvem van, ezért eszek, ezért kövér leszek, ezért még rosszabb kedvem lesz, és ezért még többet eszek...

Depressziós vagyok. Nem lusta, nem embergyűlölő, nem állatkínzó,nem akaratgyenge, depressziós.

És szégyellem. Amikor megkérdezitek hogy vagyok, legfeljebb kitérő választ adok, vagy halványal körülírom, hogy nem vagyok a legjobban.

Nem vagyok. Rosszul vagyok, és nem tudom mi segítene.

Járok orvoshoz szedek gyógyszert, és Isten a megmondhatója, én igazán "próbáltam jobban lenni" nagyon és sokáig. 10 évig sikerült is "jól lennem" , de ez folyamatos küzdelem és hazugság volt. Nem vagyok jól, talán soha nem is leszek jól, legfeljebb lesznek jobb periódusaim.

Depressziós vagyok, sajnálom.