A reggeli posztom azért született, mert tegnap nem aludtam éjjel, és egy barátommal cseteltem, aki igyekezett meggyőzni, hogy ne érezzem magamat szaralaknak, azért, hogy évek óta nem jelentkeztem a nagybátyáméknál. Természetesen nem győzött meg, de még ha sikerült is volna, a ma történtek mindent felülírtak volna.

Valahol reméltem, hogy megtörténhet, hogy olvassák a reggeli bejegyzésemet a rokonaim, és talán ha nem haragszanak rám megbocsáthatatlanul, jelentkeznek is. Valahol reméltem, hogy bár én képtelen vagyok odamenni, vagy telefonálni, vagy bármit, ők képesek lesznek ezt megbocsátani. Persze tudom, hogy irreális elvárás.

Bőven felnőtt volam, mikor megismertem őket. Épp az egyik nagy szerelmemmel jártam, amikor egy este az iwiwen rámírt az egyik unokatestvérem. Hamasoran látogatást is tettem náluk, nagyon jól éreztem magam. Olyan hely volt, ahol az ember lelke megnyugodhatott, ahol a kerben reggel talált madártollakról könnyen fantáziálhattam azt, hogy az éjszaka egy angyal járt arra. Csendes nyugodt, szerettetteli hely volt. Aztán a nagy szerelem ment, és jött helyette egy másik kapcsolat, aki miatt megbomlott ez az egyensúlyi állapot. Az az ember bántott engem egyszer, és ezt a rokonaim nem bocsátották meg neki. Nem volt szívesen látott vendég aztán, én meg szerettem őt, és szerettem volna, ha ez az én ügyem maradhatott volna. Ők voltak a családom, de nekem soha nem volt családom, és felnőttként, nem tudtam hozzászokni az érzéshez, hogy a családnak van beleszólása a magánéletembe is. Holott teljesen jogos.

Egyszer egy augusztus 20-án az egyik unokatestvérem férje fellépett a a városban a saját rockzenekarával, és én megígértem, hogy mindenképp elmegyünk. Nem tudom, már hol voltunk előzőleg, talán a Balatonon, de arra emlékszem, hogy lóhalálában bicikliztünk 18 km-t, csakhogy odaérhessünk. Estére csúnya viharfelhők kezdtek gyülekezni, de én nyugodt voltam, mert azt hittem, ott fogunk aludni. Unokatesóm mondta, hogy, nagynénémék elutaztak, és nem alhatunk náluk. És egyáltalán nem maradhatunk ott, mert Vacskamatira megorroltak. A koncert után, olyan 10-11 óra körül indultunk haza, amikor már heves szél és villámok jelezték a vihar kezdetét. Félek a vihartól, akkor is féltem. A falu határában olyan pánikrohamot kaptam, hogy Vacskamati félt, hogy egyáltalán nem tud kimozdítani belőle. Eldobtam a kerékpárt, és egy tapodtat nem mertem mozdulni, mert belénk vág a villám. Hozzáteszem, elég heves zivatar volt. Végül a Duna mellett jöttünk haza, mellettünk fémkorlát volt, és én végig rettegtem, hogy belecsap egy villám, ami ívet fog húzni a kerékprához és mi meghalunk. Nagyon kimerítő hazaút volt.

Ezután ritkábban mentem oda, majd részben emiatt, részben amiatt, hogy rossz embernek éreztem magam közöttük, züllöttnek, egy idő tán nem jelentkeztem.

Ennek több, mint 5 éve. Mindig azt mondogattam magamnak, hogy összeszedem magam, lesz egy rendes kapcsolatom, akit bemutathatok nekik, és visszatérek. de nem így történt.

Valahol reméltem, hogy megértik, de honnan is tudhatták volna, mit gondolok, mit érzek, mit remélek.

Ma megkeresett a nagynéném.

Megdobbant a szívem, amikor láttam, hogy ő írt, elvörösödtem, kimelegedtem, remegő kézzel nyúltam a telefon után, hogy olvassam, hogy erőt, reményt meríthessek.

Az üzenet tartalma kb annyi volt, hogy szia, hogy vagy, rég nem hallottunk felőled, felújítás lesz nálunk, úgyhogy légyszíves szállítsd el a cuccaid.

Igazából, már rég el kellett volna, hogy vigyem, úgyhogy jogos kérés volt. Ha már nem jelentkezem, ne használjam már raktárnak őket. Teljesen jogos.

Én mégis elsírtam magam, egy kávézó kellős közepén a barátaim társaságában, akik szórakozni jöttek. Nekem mégis fájt.

Még akkor is, ha én vagyok a hibás.

Szóval megerősítést nyert, hogy szaralak vagyok.