Olvastam valahol arról, hogy sok ember szenved attól, hogy úgy érzik nem alkalmasak arra a munkára, amit végeznek. Imposztor szindrómának nevezik ezt a lelkiállapotot. 

Általában véve azt gondolom magamról, hogy jó munkaerő vagyok, gyors, ügyes intelligens és az ügyfeleket is tudom kezelni, de amikor beüt a krach, akkor mindez a túlélésre redukálódik. Képtelen vagyok ingerültség nélkül kommunikálni a nehezebb ügyfelekkel. Az értékesítés fáraszt, és nem is csinálom. Feledékeny leszek és ignoráns. Nem érdekelnek a kollégák történetei, csak arra vágyom hogy hazamehessek és lefekhessek.

Persze ilyenkor jön az is hogy szinte folyamatosan egy lökésnyire állok a sírástól, és nyugtatót szedek, hogy kicsit könnyebb legyen, attól viszont tompa agyú leszek, ami szintén nem előny.

Egyszerűen egyre inkább érzem, hogy nem bírom ezt a fajta munkát. Legalábbis nem úgy, ahogy normális emberek bírják. Sokkal hamarabb elfáradok, sokkal több szabadidőre volna szükségem, de ez nem kivitelezhető. Kértem a főnökömet, hogy lehessek részmunkaidős, de nem tudja megoldani. _Így marad a napi 9 (hétfőnként) 10 óra, amiből a túlórát persze lecsúsztathatom, de érzem a 8 óra is sok. 

Szóval ott a dilemma, hogy alkalmas vagyok-e erre a munkára vagy sem. Mert amikor jól vagyok, akkor jó munkaerő vagyok. De ez a munka annyira megterhel, hogy az év egy részében egyáltalán nem vagyok jól, de mégis bejárok dolgozni. Ez kihat a teljesítményemre is persze. bár jobbára akkor is megcsinálok  mindent, mint egy belül halott robot. 

Szeretnék elmenni mást csinálni, de 12 éve ezt csinálom, nem értek már semmi máshoz. Másrészt viszont olyannyira kimerült vagyok konstans módon, hogy még a jobb napjaimon sem tudom elképzelni mit szeretnék csinálni. Mert pihenni szeretnék. Sokat. Hónapokat. Annyit, amennyit nem engedhetek meg magamnak. Vissza szeretnék térni a természethez. A földet szeretném túrni vetni és nézni ahogy létrehoz valamit a természet a magból, amit elültetek. Hajnalban szeretnék felkelni és az állatoknak enni adni, látva az evés tiszta örömét a pofájukon. Kiülni a tornácra egy kávéval ráérősen, míg a kutyám mellém heveredik. Megreggelizni abból, amit én termesztettem, aztán kimenni a kertben és dolgozni.

De persze fogalmam sincs meddig bírnám a civilizáció nélkül. Internet mobiltelefon,  filmek, játékok. Mert ezek azok, amik most segítenek élni. Szükségem lenne-e ezekre akkor? Két nap kapálás után nem gondolnám-e meg magam? Mi lenne a barátaimmal, ha elmennék messze? A férjem követne-e? 

Megannyi kétely a serpenyő egyik oldalán, és a szabadulni vágyás a másikon. A szabadulni vágyás, ami olyan erős, hogy már azt se bánnám, ha elütne z autó és kórházba kerülnék, csak ki ebből a helyzetből, ahol sakkban vagyok tartva, az életem által.

Jól elhagytam ezt a blogot. Igazából ez jót is jelenthetne akár. Talán jót is jelent. Legalábbis jelentett.

Rövid felzárkóztató az elmúlt időszakról:

Amikor már azt gondoltam nekem senkm nem lesz és nem is kell, akkor belépett az életembe egy ember, aki azóta a férjem lett. Hog ne legyen minden egyszerű, neki enyhe asperger szindrómája van, emiatt néha akaratán kívül elhanyagol. Néha én meg ezt hagyom is. Nem múlt el nyom nélkül, hogy módszeresen megpróbáltam legyaluni az érzéseimet. Nem is olyan intenzívek, mint korábban voltak. Úgy értem szeretem a férjemet, és jó vele, de nincenek már olyan heves érzelmeim, mint évekkel ezelőtt. Talán ez mondjuk jobb is így. 

Akartunk gyereket is, egy évet próbálkoztunk, de nem sikerült, és legtöbbször olyan triviális okok miatt, minthogy a férjemnek, nem megy stresszhelyzetben a szex, márpedig, amikor tudta hogy ovuláció van, az stresszelte. aztán az egy év alatt derült ki, hogy aspergeres (én már korábban gyanakodtam rá, és én küldtem el orvoshoz, amit néha kicsit bánok) utána viszont már nem akart gyereket. Nekem nagy félelmem volt, hogy érzelmileg egyedül maradok egy babával, holott az én hozott mintáim a családról enyhén szólva is hibásak. Nem akarok kitenni olyan fájdalomnak egy kis életet, mint amilyet nekem kellett elszenvednem. A férjem pedig meggondolta magát a gyerekvállalással kapcsolatban. Nem tetszett neki, hogy a gyermek kötelezettségekkel jár. e kell mondania a megszokott életéről, és ez nehéz volt neki. És mivel bennem is oly ok félelem dúl, ezért nem erőltettem azóta nagyon a dolgot. 

Idén elszek 40 éves. Lassan elúszik a lehetőségem, hogy gyermekem legyen, de akkor mi lesz helyette? Ugyanaz a munkám, mint amikor itthagytam a blogot, és ugyanolyan stresszes, és érzem, hogy egyre kevésbé van kedvem elviselni a vele járó stresszt. A pénz az persze jól jön, de egyre jobban érzem, hogy tönkremegyek ebben. Évről évre magasabb a vérnyomásom. Most már ott tartok, hogy amikor dolgozom mindig magas, de amikor otthon vagyok akkor még rendben van. Extra szisztolém is van, de az is a stressztől jön ki, egyértelműen. Hízok is, bár korábban is híztam. (Most egyébként épp diétázok és sportolok, így 7 kg-t leadtam).

Összességében azt érzem, hogy ez a munkahely megöl. Gyakran olyan lelkiállapotban jövök haza, hogy szólni nem bírok, csak sírni. Van hogy hetekig nyugtatót kell szednem, hogy egyáltalán képes legyek bemenni dolgozni. Tavaly télen otthon voltam 3 hetet, mert teljesen kimerültem. Utána jobb is lett, de mostanra megint kezdem érezni, hogy az erőm végén járok. 

Az a legszörnyűbb az egészben, hogy még az sem megy, hogy keressek másik melót, mert annyira elegem van már, hogy azt sem vagyok képes kitalálni, hogy mit csinálnék szívesen. Egy dologra vágyok csak pihenni. Másrészt meg ezt csinálom 12 éve ehhez értek csak, hogy keressek mást? 

Érthetetlen rejtély volt számomra. Régebben éltem haltam azért hogy társaságom legyen, hogy mehessek helyekre, hogy csinálhassak dolgokat. mostanábanpedig igyekszem elkerülni ezt. Ha lehetnének is programjaim, inkább visszautasítom őket, vagy látszólag elfogadom, de később kibújok alóluk, mint ahogy kellemetlen kötelességek alól szokás. Holott látszólag ezek a dolgok kellemesek. Mindenki mondja, menjél moziba, menjél társaságba, menjél színházba, járj el sportolni, találj magadnak egy csoportot akiket hasonló dolgok érdekelnek mint téged. És látszólag ez milyen remek is. Hasonszőrűekkel ebszélgetni, eszmét cserélni vagy akár csak viccelődni. megnézni egy filemt és beszélni róla. Elmenni sportolni, és kellemes fáradtsággel hazatérni. Elmenni túrázni, biciklizni, élvezni a természetet a napot, a szellőt, a fényt, a virágokat. Ez mind milyen remek..

Vagy legalább a kutyával nagy sétákra indulni, ahogy régen, nagy frizbizésekre, beszélgetni más kutyásokkal.

hát ki az a hülye aki nem akar ezekben a mókákban részt venni?

Megmondom ki az. Én vagyok az. Mert ezek a dolgok tortúrát jelentenek számomra. Kimegyek sétálni Pppinnel és látom, hogy egy kutyás ismerősömnek, akit régóta nem láttam, már két-háromévesforma gyereke van, én meg még azóta is ugyanúgy egyedül vagyok. Látom, és elkeseredek. vagy elmegyek hosszas unszolásra gerincjógára, és látom, hogy mindenki mennyivel egészségesebb, jobb, szebb nálam, én meg azzal indítok, hogy szerencsétlenségemmel beborítom a pult mögé az oktató mappáját és tollét, és nem győzök elnézést kérni, míg látom a tekintetében, hogy mindek lát engem. Egy slampos bolond nyomorultnak, akinek annyi mozgáskoordinációja sincs, hogy ne úgy mozduljon, mint elefánt a porcelánboltban. Aztán ott az öltöző, ahol huszadmagammal egy helyen kell levetkőznöm, és mindenkki lát engem, miközben iszonyúan szégyellem, magam, és nem tudom eltakarni magam, de még annyi helyem sincs, hogy méltósággal vetkőzzek vagy öltözzek. Ó tudom, hogy senki nem kukkolni jár oda, de nemis vakok. És még el se kezdődött az óra. Az órán meg szembesülni azzal, hogy mások emnnyivel jobban néznek ki, hogy én ha lefogyok sem leszek olyan, és egyébként is ügyetlen vagyok, és nehezen megy, és néha nevetségesnek tartom az instrukciókat, mert számomra lehetetlenek.

Egy tortúra, amitől alig várod, hogy megszabadulhass. De ugyanez egy színház, a közelmúltban voltam, szintén egy barátom unszolására. Egész házig jött, hogy ne szökjek meg a színház elől. Elmentünk, és ott magamra hagyva éreztem magam, emrt ők találtak maguknak más ismerősöket, én meg ottmaradtam egyedül, mert én nem ismertem azokat a másokat, és nem vagyok jó a felszínes üres fecsegésben. Ot nyomorogtam vagy száz idegennel, azt se tudtam hova nézzek, ahol nem látok másik embert. Gyakran a BKV-n ilyen helyzetben a plafont bámulom, mert arrafelé van a legtöbb szabad tér.

Nekem ezek az alkalmak, amikor engedek a hívásnak többnyire kellemetlenül végződnek. Szégyenérzéssel, szorongással, mesterkéltséggel, és a legrosszabb esetben azzal az érzéssel, hogy elrontottam mások örömét. A pszichonénim azt mondja, menjek helyekre, merjek élni, de azt nem mondja, hogy mit kezdjek azzal, hogy hiába megyek helyekre nem érzem jól magam. Hát ki az a hülye, aki azt csinálja, amit nem szeret? Nem arról van szó, hogy nem szeretem a társaságot, de bármilyen társaságban is vagyok, beleérve a barátaimét is, folyamatosan a megszégyenüléstől tartok, és folyamatosan azt látom, hogy milyen csúnya, slampos, buta, nyomoronc is vagyok másokhoz képest.

Néhányan már vártátok, hogy újra írjak. De nem tudtátok, hogy mit jelent ez a nagy csend. A csend minig azt jelenti, hogy jobban vagyok. Amikor mennek a dolgok, vagy legalább döcögnek nem szoktam írni. Mi történt az elmúlt két hónapban.

Gyakorlatilag semmi kézzelfogható. Csak ahogy leírtam ezeket a dolgokat és megkaptam tőletek a pozitív megerősítést, valahogy már kevesebbet foglalkoztam ezekkel a gondolatokkal. Egyszercsak kedvem lett átmenni egy barátomhoz lemezeket hallgatni. Kedvem lett szilveszterkor kimozdulni itthonról.

Valószínűleg a lumbágó is segített. Mikor teljesen beborultam, egy vágyam volt. El akartam engedni mindent. Még a magamról való gondoskodást is. Azt szerettem volna, ha meghatározatlan ideig gondoskodnának rólam. Ezt a lumbágó meg is adta nekem.

A barátaim eljöttek meglátogattak, ha kellett hoztak vittek, vagy kísérgettek. Törődtek helyettem Pippinnel....

.... Jobban is lettem.

2 hónapig tartott.

Annyira sikerült jobban lennem, hogy még diétázni is elkezdtem. Idestova 3. hete csinálom. Most az is veszélybe került, de még tartom magam az elhatározásomhoz.

Mi történt most?

Múlt héten egyik reggel, amikor munkába sétáltam szembejött velem egy férfi. Amikor mellémért, oldalra bokszolt, megütve engem. Annyira megdöbbentem, hogy még anyázni se voltam képes, pedig az nálam zsigerből jön. Megtorpantam, majd amikor felfogtam, mi történt visszafordultam. A férfi hátra se nézett, ment tovább.

Nem estem össze nem kékült meg, nem volt kifejezetten erős ütés, bár aznap utána fájt a helye. De a hatás, amit keltett sokkal rosszabb volt. Sírva mentem be dolgozni. Aznap többször is elkapott a sírás.

Aznapra elígérkeztem színházba, de ha tudtam volna lemondom. A színházból is zokogva mentem haza. Másnapra elígérkeztem a Corvin dumaszínházba, onnan is a műsor vége előtt leléptem.

Nap közben folyamatosan össze vissza dobogott a szívem, ez azóta enyhült kicsit. Olyan szorongás volt rajtam hogy akadályozta  normális gondolkodásomat. Azóta a 100%-ról 0%-ra romlott a munkahelyi teljesítményem. Egyre többet hibázok. Agresszív lettem, könnyen felkapom a vizet, megsértek másokat, amit aztán megbánok.

Ne gondoljátok, hogy nem kerestem fel időben a pszihodokinénimet. Első javaslata még telefonban egy aconitum nevű homeopátiás szer volt. Egy ideje már nem hiszek a homeopátiában, de kínomban megvettem és be is szedtem ezt a cukorgolyót. Nem hatott. Aztán el is jutotam a dokinénimhez személyesen. Aki annyit tudott hozzáfűzni a dologhoz, hogy bevonzottam ezt, mert nem merek élni, és hogy merjek élni. Menjek helyekre.

Persze most, amikor előtte is nehezemre esett. Elmondtam neki nem egyszer nem kétszer, hogy ha társaságba megyek (ez alól kivétel a közvetlen baráti köröm) nem érzem jól magam, feszült vagyok, szorongok, folyton arra gondolok ki mit gondol rólam. Nem illeszkedek sehova.

De nem adott alternatívákat hogy hogyan csináljam, menjek társaságba, és majd gondolkodik, hogy milyen másik homeopátiás szert szedjek, ha az aconitum nem hatott.

Dühös lettem. Dühös lettem rá, az életre, mindenkire.

Ma tartanánk egy barátom szülinapját, valahova a belvárosba akar menni, de én nem megyek. És persze emiatt bűntudatom van, de akkor sem megyek.

Gyakran jut eszembe ez a vers. Több időt éltem ezzel a verssel a szívemben, mint nélküle. 16 éves voltam, amikor megtanultam és elmondtam egy szavalóversenyen. Most 35 múltam, idén leszek 36 és még mindig velem van. Belém égett, ahogy egy billogot égetnek az állat bőrébe. Csak nekem a szívem van megbillogozva ezzel a verssel. Mindig, amikor elhagyatottnak érzem magam, mindig, amikor úgy érzem a világ elfordult tőlem, eszembe jut.

Dsida Jenő: itt feledtek

Jaj, milyen szánandó lehetek így,
sírásra görbült szájjal,
magamra húzva az est köpenyegét,
lelógó karokkal a rózsafa mellett.
Dehát egyedül vagyok,
felhő-kígyók kúsztak a csillagokra,
senki se láthat...


A csend - falon kísértet -újjak motoszkálnak,
nehéz illatok kapaszkodnak vállamra.
Először csöndesen nyöszörgök,
aztán hagosabban sírok,
aztán az egyedüllét iszonyú félelmében
felszökök és rekedten kiabálok:

- Emberek, halló, emberek!
Idegyertek, itt állok a kertben,
ember vagyok, kétkezű, kétlábú, mint ti,
pirosszívű, vonagló életű,
azonfelül költő, aki szépeket akar írni
s felétek tárja karjait.
Gyertek ide, vegyetek körül, lármázzatok,
kérjetek verseket, tegyétek lapokba,
adjatok sok pénzt, jó meleg ételt,
kínáljatok borral és szerelemmel!
Hiszen tudom, hogy nem egyedül vagyok
a földön, él még valaki.
Jó emberek, ne hagyjatok elesni
gyöngén, reszkető ínnal,
átokkal piros, fiatal ajkamon -
Emberek! Emberek!

Kiáltásomra fülledt sötét a válasz,
senki sem felel.
Messziről ropogós muzsika olvadt foszlányai
folynak csiklandozva fülembe
s kétségbeesésemet végighengerli
a táncdobogás hömpölygő, zavaros gurulása.
Lakodalom van valahol az ezredik házban,
a nagy ucca végén. Oda mentek,
mindenki oda ment, az egész világ.

Engem itt feledtek.

Olvastam nemrég egy cikket arról, hogy a fel nem tárt depresszió aránya a szegényeknél a legnagyobb. Ez nem azt jelenti, hogy a szegények nem szenvednek depresszióban, hanemazt, hogy ők nem jutnak kezeléshez, ami még rosszabbá teszi a helyzetüket. És szenvednek is ettől, és ez egy önmagát erősítő körré válik. Nem tudnak kitörni, mert depressziósak amiatt, hogy szegények.

Idevág még a tanult tehetetlenség fogalma is.

Ismételjétek velem:

A. Depresszió. Nem.Urizálás!

Mivel azt a cikket nem találtam meg, kerestem néhány a témába vágó másikat.

1. Maslow, a motivációs piramis atyja azt állítja, a legalapvetőbb szükségleteink a fiziológiai szükségletek, azaz: levegő, víz, étel, alvás, szex, biztonságérzet. Gondolata, hogy a következő lépcsőre csak akkor léphetünk tovább, ha ezek az igényeink kielégülnek. Igaz az is, hogy elképzelhető bizonyos szintek kihagyása, de csak egy rövid ideig. Ha ezek mégis kielégítetlenül maradnak, akkor nem is gondolhatunk olyan tevékenységek elvégzésére, amik majd megteremtik a tartós anyagi biztonságot, önbecsülést és mások megbecsülését, az önmegvalósításról nem is beszélve. Érdekes módon, a hatodik szint – amit csak bizonyos szakirodalom említ – a spiritualitás, a transzcendencia az egyik legjelentősebb túlélési módszerként van jelen. Hisz a kilátástalanság állapotában már csak a hit maradt meg. A szegény ember azonban néha elveszti hitét, s ha ezek után mégis valami jó történne vele, akkor azt még lelkiismeret-furdalás is követi. 

Tulajdonképpen semmiféle pszichopatológiai jelenség nem vezet okvetlenül szegénységhez. Még akkor is így van ez, ha a kukázó hajléktalanok jó része pszichiátriai beteg. Még akkor sem gondolhatjuk, hogy aki szegény, az maga tehet róla,még akkor sem, ha valóban ismerünk olyan embereket, akik visszautasítják a segítséget. Tehát ha vannak is olyanok, akik maguk választják a nyomort, ezek a szabályt erősítő kivételeknek tekintendők, és nem magának a szabálynak. 

A szegénység – mint tudjuk – nemcsak az anyagi javak hiányát jelenti. Kirívóan egyenlőtlen a hozzájutási lehetőség társadalmunkban nemcsak az elfogadható lakáshoz, a megfelelő étrendhez és ruházkodáshoz, hanem a megfelelő támogatórendszerhez, a veszélyektől mentes környezethez, a diszkriminációtól mentes intézményekhez, stb. Ám azt a végkövetkeztetést is szeretném elkerülni, hogy mindenről a szívtelen társadalom tehet. 

Ha a szélsőséges helyzetről beszélünk, azaz a hajléktalanságról, akkor bizton mondhatjuk, hogy többségük esetében a „munkanélkülilét együtt jár a szociális elszigetelődéssel”. A hajléktalanok történetében általában felfedezhető egy olyan pont, amikor „beindul a kiilleszkedési karrier”. Ez a kezdőpont általában a munkahely elvesztése. A munkanélkülivé válás és a sikertelen munkahelykeresési próbálkozások súlyos stresszt jelentenek, mely megterheli a kapcsolati hálót is. A környezet nem képes támaszt nyújtani, vagy legalábbis csak időlegesen képes erre. A stressz szorongást kelt, amit mindenképpen csökkenteni kell. A stresszt csökkentő mindennapi technikák pl. alkohol, a szorongásból eredő agresszió kiélése, melynek áldozata elsősorban a munkanélküli családja – tovább rontják a helyzetet, újabb problémát jelentenek. 

A szegénységben az előrelátás és tervezés lehetetlen, hiszen nem lehet tudni, hogy mit hoz a holnap, és a holnapra gondolás azért sem célszerű, mert szorongást kelt. A gondolkodás tehát beletapad az „itt és most”-ba. Leépül az önértékelés is, hiszen a túlélés érdekében olyan tevékenységeket is el kell végezni (pl. prostitúció, bűncselekmény, nagyon alacsonyrendű és gyakran undorító munkák, például a kukázás, lejmolás, koldulás, pályaelhagyás), amit jó önértékelésű ember nem tenne. 

A lakosság körében az elmúlt évtizedekben bekövetkezett testi egészségromlás legfontosabb pszichológiai háttértényezője a depressziós tünet-együttes.  A közhiedelemmel ellentétben a depresszió a szegények és a képzetlen családból származók betegsége. Akinek az apja segédmunkás volt, az manapság kétszeres valószínűséggel számíthat arra, hogy depressziós lesz, mint akinek az apja diplomás vagy vezető volt. Éppen ezért, ha valaki tartósan túl sokat vár el saját magától (teljesítés kényszer: „Majd én megmutatom!”), vagy a környezetével kapcsolatban vannak irreális elvárásai, akkor folytonosan negatívan értékeli saját helyzetét, hiszen nem tud megfelelni a saját magával szemben támasztott fokozott elvárásoknak. 

Aki nehéz, változó életkörülmények között számíthat segítségre, sokkal kevésbé válik depresszióssá, tehetetlenné, mint aki úgy érzi, nem bízhat senkiben. A depresszió súlyossága igen szoros kapcsolatban áll a munkanélküliséggel és az anyagi helyzettel.

A túlélésre berendezkedett életformában minden dolog, amit tőkeként lehet felhasználni, tőkévé válik. Ha más lehetőségek (anyagi, tudás– vagy kapcsolati tőke) nincsenek, akkor csak az illegális vagy a közgondolkodás által elítélt lehetőségekhez lehet nyúlni. A túlélési stratégiák közé tartozik a piti bűnelkövetés is. A szegénységnek nincsen erkölcse, ahogy azt már Illyés Gyula is leírta a nincstelen pusztai cselédekről. Ha tudományos magyarázatot keresünk, akkor meg ott van Maslow, akit korábban említettem.  

A szegény sorsú családok esetében tőkeként hasznosulnak a közösségi kapcsolatok is. Bizonyos társadalmi rétegek számára csak olyan túlélési stratégiák hozzáférhetőek, amelyek a többség számára elfogadhatatlanok. S bármennyire is riasztó lehet a többségi társadalom tagjai számára, a megoldás csak a hatalmi egyenlőtlenségek csökkentése lehet. 

Forrás: http://nickodemus.blog.hu/2009/12/18/a_szegenyseg_pszichologiaja_az_okok_boncolgatasa_nelkul

2.

Újabb pszichológiai kutatások igazolják, hogy szegénynek lenni nem egyszerűen csak kevesebb lehetőséget jelent az élettől, hanem jóval alapvetőbb hátrányt is:

a szegénység súlyosan befolyásolja azt, ahogyan gondolkodunk; megnehezíti a hosszútávú tervezést és kockázatvállalást, és ezzel a szegénységből való kitörést is.

A Science magazin legutóbbi számában megjelent kutatás járja körül, hogy milyen  csapdába taszítja áldozatait a szegénység és hogyan nehezíti meg, hogy kitörjenek onnan. Ez nem az első ilyen kutatás: írtunk mi is arról a tavalyi, híressé vált tanulmányról, amelyben azt igazolták, a szegénység hogyan terheli le kognitív képességeinket, szűkíti le perspektíváinkat.

Szegénység —> Stressz

Johannes Haushofer (MIT) és Ernst Fehr (Zürichi Egyetem) most megjelent tanulmánya valójában számos  kutatás összefoglalója. Elsőnek 25 olyan kutatás eredményét olvasták össze, amelyekben azt vizsgálták, hogy a szegénység hogyan vezet a stressz megnövekedéséhez.

Egy svédországi kísérletben például lottónyertesek gyógyszerhasználati szokásainak változását vizsgálták, Kenyában pedig véletlenszerűen kiválasztott családok vettek részt egy kísérletben, ahol különféle összegű, mindenféle feltétel nélkül kiadott egyszeri anyagi támogatást kaptak, és utána mérték meg az elégedettségi és stressz-szintjüket. Azt találták, hogy nem csak az önbevallásos teszt alapján tűntek kiegyensúlyozottabbnak a résztvevők, de azoknál, akiknek a legnagyobb összegű, 1500 dolláros támogatás jutott, a stresszt kísérő hormon, a kortizol szintje is csökkent a szervezetükben.

Végeztek még kísérletet garantált jövedelem bevezetésével, és vizsgálták a szegénységből egyszer csak kaszinónyitási joghoz jutó őslakosok mentális egészségének állapotát az Egyesült Államokban. Számos kutatás igazolta, hogy a bevételek növekedésének hatására a vizsgált csoporton belül visszaszorultak a mentális egészségügyi problémák, csökkent a feszültségoldó, nyugtató gyógyszerek fogyasztása, és az önbevalláson alapuló tesztekben is javult a résztvevők mentális állapota.

Persze az erős leegyszerűsítése lenne a kérdésnek, hogy több pénz egyenlő nagyobb boldogság. De az életminőségét a pénzadománynál kevésbé nyíltan megváltoztató juttatások hatására is megfigyeltek hasonló javulást. Az egészségbiztosítás kiterjesztése, a lakhatási körülmények javulása és az ivóvízhez való hozzáférés biztosítása mind pozitív mentális változásokkal járt.

Léteznek kísérletek, melyekben az ellentétes eseteket vizsgálták: amikor valakit váratlan gazdasági sokk ér. Kenyában például olyan farmerekkel végeztek kutatást, akiknek a szárazsághullám miatt odalett a termésük. Az eredmény a kortizolszint megugrása volt. Hasonló eredményeket igazoltak azok a kutatások is, amelyeket Európában az ipari termelés visszaszorulása miatt munkájukat elveszítő munkásokkal végeztek.

Haushofer és Fehr szerint ezek az eredmények egyértelmű okozati kapcsolatot mutatnak a szegénység, a pszichológiai állapot és a stressz-szint változása között.

Kettős hatás

A megnövekedett stressz pedig két területet érint érzékenyen. Egyrészt a kockázatkezelési stratégiáinkat, másrészt az időmenedzsmentet. Mindkét állítást számos kísérletek támasztják alá. Ha szorongunk vagy aggódunk valami miatt, akkor kockázatkerülőbb magatartást vagyunk hajlamosak felvenni, és olyan megoldásokat preferálni, melyeknek hamar lesz látható, tapintható eredménye.

Ez pedig korlátozza azt, hogy az érintettek mennyit hajlandóak befektetni a jövőjükbe. Azaz elsősorban oktatásba és egészségügybe.

Ezzel pedig bezárul a kör: hosszútávú tervezés és kockázatvállalás nélkül borzasztó nehéz kiutat találni a szegénységből, ami pedig csak még több stresszhez vezet.

Létezik olyan kutatás is, aminek eredménye szerint a szegénység miatti szorongás jobban megviseli a mentális egészséget, mint az a szorongás, amit a háborúba indulás előtt éreznek a katonák.

A mentális egészségügyi csapdát pedig szorosan kíséri a fiziológiai is. Pénz nélkül sokkal nehezebb egészséges életet élni. A szegény embereknek jellemzően jóval kevesebb szabadidejük van, mint középosztálybeli társaiknak. Jóval limitáltabbak a sportolási lehetőségeik, ráadásul az egészséges élelmiszerek jóval drágábbak.

Mindez összeadódik: egy kutatás szerint az alacsony keresetű emberek 50 százalékkal nagyobb eséllyel kaphatnak infarktust. Az Egyesült Államokban vannak olyan egymástól csak párszáz kilométerre fekvő régiók, melyek között a várható élettartambeli különbség több mint tíz év a gazdagabb környék javára. A különbség akkora, mint Svédország és Irak között.

Szintén bizonyított velejárója lehet a szegénységnek az önkontroll képességének meggyengülése. A szegényebb sorban élő emberek között az egészségtelen táplálkozási szokások és a dohányzás is elterjedettebb.

Forrás: http://444.hu/2014/06/09/ordogi-korbe-taszitja-az-agyat-a-szegenyseg/

3. Angolul tudóknak.

WASHINGTON, D.C. -- Americans in poverty are more likely than those who are not to struggle with a wide array of chronic health problems, and depression disproportionately affects those in poverty the most. About 31% of Americans in poverty say they have at some point been diagnosed with depression compared with 15.8% of those not in poverty. Impoverished Americans are also more likely to report asthma, diabetes, high blood pressure, and heart attacks -- which are likely related to the higher level of obesity found for this group -- 31.8% vs. 26% for adults not in poverty.

Importantly, these differences in chronic disease rates between those living in poverty and those who are not in poverty hold true after controlling for age.

Cancer or high cholesterol are the two conditions that buck the trend of higher prevalence among U.S. adults in poverty. This could reflect the fact that those in poverty are less likely to have healthcare, and thus are less likely to have regular screening tests. Those in poverty may be less likely than those who are not in poverty to seek out the preventative care, cancer screenings, and blood tests that allow doctors to diagnose cancer or high cholesterol. High cholesterol in particular usually has no direct symptoms, and therefore its diagnosis depends on the patient having access to screening tests that measure cholesterol. Similarly, the fact that many cancers in early or dormant stages do not cause the afflicted to exhibit symptoms could mean those Americans without routine access to various cancer screening tests would be less likely to report having been diagnosed with cancer.

These findings are based on more than 288,000 interviews conducted Jan. 2-Dec. 31, 2011 with American adults as a part of the Gallup-Healthways Well-Being Index.

Respondents' poverty status is based on Gallup's best estimate of those in poverty according to the most recent U.S. census poverty thresholds, which are from 2011 -- hence, the use of 2011 Gallup data for this analysis. The government's income thresholds for poverty vary significantly according to age of householder, number of related adults in the household aged 18 years or older, and number of related children in the home younger than age 18. Gallup thus made a determination of individual respondents' poverty status based on their annual household income in conjunction with their position on these demographic characteristics. In addition to household income, Gallup's categorization of respondents in poverty uses marital status to account for number of related adults in the household aged 18 or older and includes number of children in the home younger than age 18.

Higher Levels of Chronic Diseases Partly Explained by Poorer Health Habits

Those in poverty report generally worse health habits than adults who are not in poverty, which may be at least partly contributing to the higher levels of chronic diseases among the impoverished. Smoking is the most significant issue for Americans in poverty -- 33% of those in poverty smoke compared with 19.9% of those who are not in poverty.

Those in poverty are also less likely to exercise frequently and eat fruits and vegetables regularly. However, they are just as likely as adults not in poverty to say they ate healthy all day "yesterday."

Impoverished Adults Much Less Likely to Have Healthcare Necessities

Americans living in poverty are significantly less likely to have access to basic health necessities that could help them either treat or prevent numerous chronic health problems. Nearly four in 10 Americans in poverty lack health insurance, contrasting with the 14.3% of Americans who are not in poverty and uninsured -- a difference of 23.8 percentage points.

Similarly, those in poverty were more than twice as likely as those who are not in poverty to say there have been times in the past 12 months when they did not have enough money to pay for the healthcare or medicine that they or their families needed -- 37.8% vs. 16.5%. Impoverished Americans are also significantly less likely than those who are not in poverty to say they have a personal doctor.

Americans in poverty are also significantly less likely than those who are not in poverty to say it is easy to find a safe place to exercise, easy to get affordable fresh fruits and vegetables, and easy to get medicine in the city or area where they live.

Implications

Impoverished Americans are more likely than those who are not in poverty to say they have ever been diagnosed with many chronic health problems -- with depression being a particularly pronounced issue. The interplay between depression and other chronic diseases is unclear, and the causal direction of the relationship between depression and poverty itself is unclear. Depression could lead to poverty in some circumstances, poverty could lead to depression in others, or some third factor could be causing both. Regardless, it is clear that those in poverty are twice as likely as those who aren't to have ever been diagnosed with a potentially debilitating illness and one that could be impeding them from getting out of poverty.

This group's health habits aren't helping either -- Americans in poverty are more likely to smoke and less likely to get the recommended amount of fruits, vegetables, and exercise. This may be due, in part, to a lack of access to affordable fresh fruits and vegetables and a safe place to exercise in the places they live.

Impoverished Americans' poorer health and health behaviors are also likely linked to their lack of access to healthcare -- they are significantly more likely to be uninsured, to lack a personal doctor, and to lack the money needed to afford healthcare or medicine.

Fixing the health of Americans in poverty will likely take a multi-pronged approach. Clearly getting people out of poverty is the key, but the journey could be difficult for those hampered with health problems that aren't being properly addressed. Educating low-income Americans about good health habits is one critical component of improving their health.

Getting these Americans the care they need and can't afford is also important. Although some in poverty have access to Medicaid, they still do not necessarily have the resources to pay for all of the treatments needed. It is possible that when the main components of the Affordable Care Act -- including the individual mandate and insurance exchanges -- go into effect in 2014, or if alternative health policies are put into place, Americans in poverty could become more likely to be able to afford preventative healthcare and medicine. This may, in turn, decrease their likelihood of suffering from chronic health problems like diabetes and heart attack. It may also prevent those who develop chronic -- and expensive -- health issues from ever falling into poverty in the first place.

Health insurance alone, though, is likely not enough to turn the health of impoverished Americans around. Community leadership and individual responsibility for improving health also play necessary roles in getting Americans in poverty on track to a better life.

About the Gallup-Healthways Well-Being Index

The Gallup-Healthways Well-Being Index tracks wellbeing in the U.S., U.K., and Germany and provides best-in-class solutions for a healthier world. To learn more, please visit well-beingindex.com.

A reggeli posztom azért született, mert tegnap nem aludtam éjjel, és egy barátommal cseteltem, aki igyekezett meggyőzni, hogy ne érezzem magamat szaralaknak, azért, hogy évek óta nem jelentkeztem a nagybátyáméknál. Természetesen nem győzött meg, de még ha sikerült is volna, a ma történtek mindent felülírtak volna.

Valahol reméltem, hogy megtörténhet, hogy olvassák a reggeli bejegyzésemet a rokonaim, és talán ha nem haragszanak rám megbocsáthatatlanul, jelentkeznek is. Valahol reméltem, hogy bár én képtelen vagyok odamenni, vagy telefonálni, vagy bármit, ők képesek lesznek ezt megbocsátani. Persze tudom, hogy irreális elvárás.

Bőven felnőtt volam, mikor megismertem őket. Épp az egyik nagy szerelmemmel jártam, amikor egy este az iwiwen rámírt az egyik unokatestvérem. Hamasoran látogatást is tettem náluk, nagyon jól éreztem magam. Olyan hely volt, ahol az ember lelke megnyugodhatott, ahol a kerben reggel talált madártollakról könnyen fantáziálhattam azt, hogy az éjszaka egy angyal járt arra. Csendes nyugodt, szerettetteli hely volt. Aztán a nagy szerelem ment, és jött helyette egy másik kapcsolat, aki miatt megbomlott ez az egyensúlyi állapot. Az az ember bántott engem egyszer, és ezt a rokonaim nem bocsátották meg neki. Nem volt szívesen látott vendég aztán, én meg szerettem őt, és szerettem volna, ha ez az én ügyem maradhatott volna. Ők voltak a családom, de nekem soha nem volt családom, és felnőttként, nem tudtam hozzászokni az érzéshez, hogy a családnak van beleszólása a magánéletembe is. Holott teljesen jogos.

Egyszer egy augusztus 20-án az egyik unokatestvérem férje fellépett a a városban a saját rockzenekarával, és én megígértem, hogy mindenképp elmegyünk. Nem tudom, már hol voltunk előzőleg, talán a Balatonon, de arra emlékszem, hogy lóhalálában bicikliztünk 18 km-t, csakhogy odaérhessünk. Estére csúnya viharfelhők kezdtek gyülekezni, de én nyugodt voltam, mert azt hittem, ott fogunk aludni. Unokatesóm mondta, hogy, nagynénémék elutaztak, és nem alhatunk náluk. És egyáltalán nem maradhatunk ott, mert Vacskamatira megorroltak. A koncert után, olyan 10-11 óra körül indultunk haza, amikor már heves szél és villámok jelezték a vihar kezdetét. Félek a vihartól, akkor is féltem. A falu határában olyan pánikrohamot kaptam, hogy Vacskamati félt, hogy egyáltalán nem tud kimozdítani belőle. Eldobtam a kerékpárt, és egy tapodtat nem mertem mozdulni, mert belénk vág a villám. Hozzáteszem, elég heves zivatar volt. Végül a Duna mellett jöttünk haza, mellettünk fémkorlát volt, és én végig rettegtem, hogy belecsap egy villám, ami ívet fog húzni a kerékprához és mi meghalunk. Nagyon kimerítő hazaút volt.

Ezután ritkábban mentem oda, majd részben emiatt, részben amiatt, hogy rossz embernek éreztem magam közöttük, züllöttnek, egy idő tán nem jelentkeztem.

Ennek több, mint 5 éve. Mindig azt mondogattam magamnak, hogy összeszedem magam, lesz egy rendes kapcsolatom, akit bemutathatok nekik, és visszatérek. de nem így történt.

Valahol reméltem, hogy megértik, de honnan is tudhatták volna, mit gondolok, mit érzek, mit remélek.

Ma megkeresett a nagynéném.

Megdobbant a szívem, amikor láttam, hogy ő írt, elvörösödtem, kimelegedtem, remegő kézzel nyúltam a telefon után, hogy olvassam, hogy erőt, reményt meríthessek.

Az üzenet tartalma kb annyi volt, hogy szia, hogy vagy, rég nem hallottunk felőled, felújítás lesz nálunk, úgyhogy légyszíves szállítsd el a cuccaid.

Igazából, már rég el kellett volna, hogy vigyem, úgyhogy jogos kérés volt. Ha már nem jelentkezem, ne használjam már raktárnak őket. Teljesen jogos.

Én mégis elsírtam magam, egy kávézó kellős közepén a barátaim társaságában, akik szórakozni jöttek. Nekem mégis fájt.

Még akkor is, ha én vagyok a hibás.

Szóval megerősítést nyert, hogy szaralak vagyok.