Olvastam valahol arról, hogy sok ember szenved attól, hogy úgy érzik nem alkalmasak arra a munkára, amit végeznek. Imposztor szindrómának nevezik ezt a lelkiállapotot. 

Általában véve azt gondolom magamról, hogy jó munkaerő vagyok, gyors, ügyes intelligens és az ügyfeleket is tudom kezelni, de amikor beüt a krach, akkor mindez a túlélésre redukálódik. Képtelen vagyok ingerültség nélkül kommunikálni a nehezebb ügyfelekkel. Az értékesítés fáraszt, és nem is csinálom. Feledékeny leszek és ignoráns. Nem érdekelnek a kollégák történetei, csak arra vágyom hogy hazamehessek és lefekhessek.

Persze ilyenkor jön az is hogy szinte folyamatosan egy lökésnyire állok a sírástól, és nyugtatót szedek, hogy kicsit könnyebb legyen, attól viszont tompa agyú leszek, ami szintén nem előny.

Egyszerűen egyre inkább érzem, hogy nem bírom ezt a fajta munkát. Legalábbis nem úgy, ahogy normális emberek bírják. Sokkal hamarabb elfáradok, sokkal több szabadidőre volna szükségem, de ez nem kivitelezhető. Kértem a főnökömet, hogy lehessek részmunkaidős, de nem tudja megoldani. _Így marad a napi 9 (hétfőnként) 10 óra, amiből a túlórát persze lecsúsztathatom, de érzem a 8 óra is sok. 

Szóval ott a dilemma, hogy alkalmas vagyok-e erre a munkára vagy sem. Mert amikor jól vagyok, akkor jó munkaerő vagyok. De ez a munka annyira megterhel, hogy az év egy részében egyáltalán nem vagyok jól, de mégis bejárok dolgozni. Ez kihat a teljesítményemre is persze. bár jobbára akkor is megcsinálok  mindent, mint egy belül halott robot. 

Szeretnék elmenni mást csinálni, de 12 éve ezt csinálom, nem értek már semmi máshoz. Másrészt viszont olyannyira kimerült vagyok konstans módon, hogy még a jobb napjaimon sem tudom elképzelni mit szeretnék csinálni. Mert pihenni szeretnék. Sokat. Hónapokat. Annyit, amennyit nem engedhetek meg magamnak. Vissza szeretnék térni a természethez. A földet szeretném túrni vetni és nézni ahogy létrehoz valamit a természet a magból, amit elültetek. Hajnalban szeretnék felkelni és az állatoknak enni adni, látva az evés tiszta örömét a pofájukon. Kiülni a tornácra egy kávéval ráérősen, míg a kutyám mellém heveredik. Megreggelizni abból, amit én termesztettem, aztán kimenni a kertben és dolgozni.

De persze fogalmam sincs meddig bírnám a civilizáció nélkül. Internet mobiltelefon,  filmek, játékok. Mert ezek azok, amik most segítenek élni. Szükségem lenne-e ezekre akkor? Két nap kapálás után nem gondolnám-e meg magam? Mi lenne a barátaimmal, ha elmennék messze? A férjem követne-e? 

Megannyi kétely a serpenyő egyik oldalán, és a szabadulni vágyás a másikon. A szabadulni vágyás, ami olyan erős, hogy már azt se bánnám, ha elütne z autó és kórházba kerülnék, csak ki ebből a helyzetből, ahol sakkban vagyok tartva, az életem által.