Ma igazán produktív voltam, mármint önmagamhoz képest. Reggel egy órás sétára vittem a kutyámat a parkba, ami közben fényképeztem is, és emberekkel is beszéltem. Utána elmentem a boltba, és megvettem a karácsonyi süti alapanyagait, és vettem egy fenyőfát. Hozzá kell tennem még két nappal ezelőtt is úgy volt, hogy idén nem állítok fát, mert mindek, kinek. Hát most állítok, annak a kislánynak akit a blog elején láthattatok. Mert én hazudhatom azt, hogy a karácsony faszság, de az a kislány fenyőfára és ajándékora, meghittségre és örömre vágyik. És én azt mondtam egy gyengébb pillanatomban, hogy ha az a kislány az én lányom lenne, tudnám szeretni. Most szavamon fogom magam.

Különös, hogy a dolgokat, amiket magamért nem vagyok képes megtenni, egy korábbi énemért, a gyermekkori, magamtól elkülönített énemért mégis megteszem. Én tudnám szeretni azt a kislányt, és bele kell törödnöm, hogy az a kislány én vagyok, és önnönmagamat is tudnom kell szeretni.

Este pedig hónapok óta először kimerészkedtem, hogy a barátaimmal találkozzak. Bár időközben többször elfogott a szorongás, és szeettem volna hazajönni, a végén kaptam egy olyan beszélgetést, egy nyúlfarknyi beszélgetést, ami nagyon sokat jelent nekem.

Mert más az amikor az orvosnál azt mondom, hogy tudom, hogy szeretnek a barátaim, és más az amikor ők mondják ki nekem. Ez utóbbi sokkal jobb, és örülök, hogy megtapasztalhatom.

Nem, nem gondolom azt, hogy egy csapásra meg fogok gyógyulni. Két napja még azt gondoltam, hogy soha nem fogok meggyógyulni. Lehet így is lesz, de most hogy kiléptem a fényre és kihurcoltam magammal a depressziómat is a fényre, megtapasztaltam, hogy nem ettől leszek kevesebb mások szemében.