Gyakran jut eszembe ez a vers. Több időt éltem ezzel a verssel a szívemben, mint nélküle. 16 éves voltam, amikor megtanultam és elmondtam egy szavalóversenyen. Most 35 múltam, idén leszek 36 és még mindig velem van. Belém égett, ahogy egy billogot égetnek az állat bőrébe. Csak nekem a szívem van megbillogozva ezzel a verssel. Mindig, amikor elhagyatottnak érzem magam, mindig, amikor úgy érzem a világ elfordult tőlem, eszembe jut.

Dsida Jenő: itt feledtek

Jaj, milyen szánandó lehetek így,
sírásra görbült szájjal,
magamra húzva az est köpenyegét,
lelógó karokkal a rózsafa mellett.
Dehát egyedül vagyok,
felhő-kígyók kúsztak a csillagokra,
senki se láthat...


A csend - falon kísértet -újjak motoszkálnak,
nehéz illatok kapaszkodnak vállamra.
Először csöndesen nyöszörgök,
aztán hagosabban sírok,
aztán az egyedüllét iszonyú félelmében
felszökök és rekedten kiabálok:

- Emberek, halló, emberek!
Idegyertek, itt állok a kertben,
ember vagyok, kétkezű, kétlábú, mint ti,
pirosszívű, vonagló életű,
azonfelül költő, aki szépeket akar írni
s felétek tárja karjait.
Gyertek ide, vegyetek körül, lármázzatok,
kérjetek verseket, tegyétek lapokba,
adjatok sok pénzt, jó meleg ételt,
kínáljatok borral és szerelemmel!
Hiszen tudom, hogy nem egyedül vagyok
a földön, él még valaki.
Jó emberek, ne hagyjatok elesni
gyöngén, reszkető ínnal,
átokkal piros, fiatal ajkamon -
Emberek! Emberek!

Kiáltásomra fülledt sötét a válasz,
senki sem felel.
Messziről ropogós muzsika olvadt foszlányai
folynak csiklandozva fülembe
s kétségbeesésemet végighengerli
a táncdobogás hömpölygő, zavaros gurulása.
Lakodalom van valahol az ezredik házban,
a nagy ucca végén. Oda mentek,
mindenki oda ment, az egész világ.

Engem itt feledtek.