Néhányan már vártátok, hogy újra írjak. De nem tudtátok, hogy mit jelent ez a nagy csend. A csend minig azt jelenti, hogy jobban vagyok. Amikor mennek a dolgok, vagy legalább döcögnek nem szoktam írni. Mi történt az elmúlt két hónapban.

Gyakorlatilag semmi kézzelfogható. Csak ahogy leírtam ezeket a dolgokat és megkaptam tőletek a pozitív megerősítést, valahogy már kevesebbet foglalkoztam ezekkel a gondolatokkal. Egyszercsak kedvem lett átmenni egy barátomhoz lemezeket hallgatni. Kedvem lett szilveszterkor kimozdulni itthonról.

Valószínűleg a lumbágó is segített. Mikor teljesen beborultam, egy vágyam volt. El akartam engedni mindent. Még a magamról való gondoskodást is. Azt szerettem volna, ha meghatározatlan ideig gondoskodnának rólam. Ezt a lumbágó meg is adta nekem.

A barátaim eljöttek meglátogattak, ha kellett hoztak vittek, vagy kísérgettek. Törődtek helyettem Pippinnel....

.... Jobban is lettem.

2 hónapig tartott.

Annyira sikerült jobban lennem, hogy még diétázni is elkezdtem. Idestova 3. hete csinálom. Most az is veszélybe került, de még tartom magam az elhatározásomhoz.

Mi történt most?

Múlt héten egyik reggel, amikor munkába sétáltam szembejött velem egy férfi. Amikor mellémért, oldalra bokszolt, megütve engem. Annyira megdöbbentem, hogy még anyázni se voltam képes, pedig az nálam zsigerből jön. Megtorpantam, majd amikor felfogtam, mi történt visszafordultam. A férfi hátra se nézett, ment tovább.

Nem estem össze nem kékült meg, nem volt kifejezetten erős ütés, bár aznap utána fájt a helye. De a hatás, amit keltett sokkal rosszabb volt. Sírva mentem be dolgozni. Aznap többször is elkapott a sírás.

Aznapra elígérkeztem színházba, de ha tudtam volna lemondom. A színházból is zokogva mentem haza. Másnapra elígérkeztem a Corvin dumaszínházba, onnan is a műsor vége előtt leléptem.

Nap közben folyamatosan össze vissza dobogott a szívem, ez azóta enyhült kicsit. Olyan szorongás volt rajtam hogy akadályozta  normális gondolkodásomat. Azóta a 100%-ról 0%-ra romlott a munkahelyi teljesítményem. Egyre többet hibázok. Agresszív lettem, könnyen felkapom a vizet, megsértek másokat, amit aztán megbánok.

Ne gondoljátok, hogy nem kerestem fel időben a pszihodokinénimet. Első javaslata még telefonban egy aconitum nevű homeopátiás szer volt. Egy ideje már nem hiszek a homeopátiában, de kínomban megvettem és be is szedtem ezt a cukorgolyót. Nem hatott. Aztán el is jutotam a dokinénimhez személyesen. Aki annyit tudott hozzáfűzni a dologhoz, hogy bevonzottam ezt, mert nem merek élni, és hogy merjek élni. Menjek helyekre.

Persze most, amikor előtte is nehezemre esett. Elmondtam neki nem egyszer nem kétszer, hogy ha társaságba megyek (ez alól kivétel a közvetlen baráti köröm) nem érzem jól magam, feszült vagyok, szorongok, folyton arra gondolok ki mit gondol rólam. Nem illeszkedek sehova.

De nem adott alternatívákat hogy hogyan csináljam, menjek társaságba, és majd gondolkodik, hogy milyen másik homeopátiás szert szedjek, ha az aconitum nem hatott.

Dühös lettem. Dühös lettem rá, az életre, mindenkire.

Ma tartanánk egy barátom szülinapját, valahova a belvárosba akar menni, de én nem megyek. És persze emiatt bűntudatom van, de akkor sem megyek.