A depresszió és én

A depresszió és én

miért nem szeretek kimozdulni?

2015. március 11. - laurelin

Érthetetlen rejtély volt számomra. Régebben éltem haltam azért hogy társaságom legyen, hogy mehessek helyekre, hogy csinálhassak dolgokat. mostanábanpedig igyekszem elkerülni ezt. Ha lehetnének is programjaim, inkább visszautasítom őket, vagy látszólag elfogadom, de később kibújok alóluk, mint ahogy kellemetlen kötelességek alól szokás. Holott látszólag ezek a dolgok kellemesek. Mindenki mondja, menjél moziba, menjél társaságba, menjél színházba, járj el sportolni, találj magadnak egy csoportot akiket hasonló dolgok érdekelnek mint téged. És látszólag ez milyen remek is. Hasonszőrűekkel ebszélgetni, eszmét cserélni vagy akár csak viccelődni. megnézni egy filemt és beszélni róla. Elmenni sportolni, és kellemes fáradtsággel hazatérni. Elmenni túrázni, biciklizni, élvezni a természetet a napot, a szellőt, a fényt, a virágokat. Ez mind milyen remek..

Vagy legalább a kutyával nagy sétákra indulni, ahogy régen, nagy frizbizésekre, beszélgetni más kutyásokkal.

hát ki az a hülye aki nem akar ezekben a mókákban részt venni?

Megmondom ki az. Én vagyok az. Mert ezek a dolgok tortúrát jelentenek számomra. Kimegyek sétálni Pppinnel és látom, hogy egy kutyás ismerősömnek, akit régóta nem láttam, már két-háromévesforma gyereke van, én meg még azóta is ugyanúgy egyedül vagyok. Látom, és elkeseredek. vagy elmegyek hosszas unszolásra gerincjógára, és látom, hogy mindenki mennyivel egészségesebb, jobb, szebb nálam, én meg azzal indítok, hogy szerencsétlenségemmel beborítom a pult mögé az oktató mappáját és tollét, és nem győzök elnézést kérni, míg látom a tekintetében, hogy mindek lát engem. Egy slampos bolond nyomorultnak, akinek annyi mozgáskoordinációja sincs, hogy ne úgy mozduljon, mint elefánt a porcelánboltban. Aztán ott az öltöző, ahol huszadmagammal egy helyen kell levetkőznöm, és mindenkki lát engem, miközben iszonyúan szégyellem, magam, és nem tudom eltakarni magam, de még annyi helyem sincs, hogy méltósággal vetkőzzek vagy öltözzek. Ó tudom, hogy senki nem kukkolni jár oda, de nemis vakok. És még el se kezdődött az óra. Az órán meg szembesülni azzal, hogy mások emnnyivel jobban néznek ki, hogy én ha lefogyok sem leszek olyan, és egyébként is ügyetlen vagyok, és nehezen megy, és néha nevetségesnek tartom az instrukciókat, mert számomra lehetetlenek.

Egy tortúra, amitől alig várod, hogy megszabadulhass. De ugyanez egy színház, a közelmúltban voltam, szintén egy barátom unszolására. Egész házig jött, hogy ne szökjek meg a színház elől. Elmentünk, és ott magamra hagyva éreztem magam, emrt ők találtak maguknak más ismerősöket, én meg ottmaradtam egyedül, mert én nem ismertem azokat a másokat, és nem vagyok jó a felszínes üres fecsegésben. Ot nyomorogtam vagy száz idegennel, azt se tudtam hova nézzek, ahol nem látok másik embert. Gyakran a BKV-n ilyen helyzetben a plafont bámulom, mert arrafelé van a legtöbb szabad tér.

Nekem ezek az alkalmak, amikor engedek a hívásnak többnyire kellemetlenül végződnek. Szégyenérzéssel, szorongással, mesterkéltséggel, és a legrosszabb esetben azzal az érzéssel, hogy elrontottam mások örömét. A pszichonénim azt mondja, menjek helyekre, merjek élni, de azt nem mondja, hogy mit kezdjek azzal, hogy hiába megyek helyekre nem érzem jól magam. Hát ki az a hülye, aki azt csinálja, amit nem szeret? Nem arról van szó, hogy nem szeretem a társaságot, de bármilyen társaságban is vagyok, beleérve a barátaimét is, folyamatosan a megszégyenüléstől tartok, és folyamatosan azt látom, hogy milyen csúnya, slampos, buta, nyomoronc is vagyok másokhoz képest.

A bejegyzés trackback címe:

https://depresszioesen.blog.hu/api/trackback/id/tr197260791

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Glidingirl 2016.04.16. 09:14:23

Szia! A psziché magazinban olvastam rólad, nagyon elszomorított, hogy mi mindenen mentél keresztül. Nekem is elváltak a szüleim, mint sok más embernek de ezek után azt mondom, gondtalan volt a gyerekkorom. Hogy vagy mostanában? Jobban érzed magad?

laurelin 2016.04.16. 09:16:27

Szia, köszönöm érdeklődésed a nagy hallgatás azt is jelenti, hogy mostanában egészen előremutatóan haladnak a dolgaim. :) Szóval alakul minden és az elmúlt telet átvészeltem anélkül, hogy depresszióba süllyedtem volna, ez köszönhető annak is, hogy hosszú idő után megtaláltam az embert, akivel kölcsönösen szeretni tudjuk és el tudjuk fogadni egymást. :)
süti beállítások módosítása