Az első jelei a depressziónak nálam, olyan 14-16 éves korom között mutatkoztak. Középiskolába mentem, új helyre kellett beilleszkednem, teli voltam szorongással, amit még megnevezni se tudtam, és nem volt senki akivel beszélhettem volna róla.

Bár lehet hogy tévedek és a depreszió első jelei nálam már 6 évesen megmutatkoztak. Ekkor ugyanis, miután sikeresen átvészeltem a GYIVI két hetét, és egy nevelőotthonba kerültem gyakran fantáziáltam arról, hogy megölöm magam. Ezt akoriban úgy képzeltem el, hogy menzai késsel szíven szúrom magam. Nem emlékszem, hogy tudtam-e ez mennyire abszurd. Valószínűleg nem, és teljesen komolyan gondoltam.

Elkanyarodva a témától, el kell meséljem, hogy nem csak én törtem ilyen korán a saját életemre. Volt egy kis társam, talán egy évvel lehetett idősebb nálam, még a nevére is emlékszem, Csilla. Nem szeretett, nem tudom miért nem, talán, mert a nevelőink szerettek engem. Talán a megérkezésem elvonta róla a figyelmet azért, de nem szeretett. Egy napon, amikor kettesben maradt velem a hálóba arra kényszerített, hogy magamhoz nyúljak. Nem is értettem mit kér, azt mondta nyúljak fel magamnak. Levetette velem a bugyimat, és mondta hogy oda, ahol pisilek nyúljak fel. Nem értettem, hogyan, hova, végül aztán békénhagyott. Ez a lány ott volt, amikor a nevelőotthonos gyerekekkel nyaralni mentünk a Balatonra. Akkoriban éppen jóban lehettünk, mert amikor hívott, hogy menjek vele fürödni, vele tartottam. Bementünk a Balatonba, én akkor még nem tudtam úszni. Hívott, hogy tud egy jó helyet, menjek vele. Félrehívott be egy hínárosba (akkoriban azt hittük, a hínár lehúzza az embert) és amikor eléggé kint voltunk a nevelők látóköréből, elkezdett lenyomni a víz alá. Köhögtem, fuldokoltam, küzdöttem. Meg akart ölni. Rettegtem, nem tudom meddig küzdhettem, nekem legalább 5 percnek tűnt, mire feladta. Ijedten menekültem ki a partra, ahol odaszaladtam a nevelőnő mellé a törölközőre, és mondtam neki, hogy a Csilla meg akart fojtani. Meg se hallotta.

Meg se hallotta. Nem reagált rá semmit. Magamra maradtam. Magamra, azzal a tudattal, hogy ez a lány meg akar ölni engem. 7 éves voltam.

Két évvel később, amikor a nagyanyám már magához vett, ismét megtapasztalhattam, milyen érzés ez. Nagyapám alkoholista volt, és igen erős hangulatingadozásai voltak, valószínűleg ebből kifolyólag. Amellett tüdőbeteg is volt, gyakran a partvist használta mankónak, amikor menni se tudott. Többször szanatóriumba került, de mindig megszökött, volt hogy pizsamában. Szóval nagyapám hirtelen haragú ember volt, és én pedig a "nem is" korszakomat éltem. Túlfejlett volt az igazságérzetem, és ekkor még hittem abban, hogy szabad kimondani, ha valami nem igaz. Veszekedett velem, a konyhában volt, én a szobában, és onnan feleseltem vele, hogy nem is. Egyszercsak berontott, a torkom felé nyúlt, hanyatt vetettem magam az ágyamon, és a lábaimat a mellkasának támasztva tartottam távol a kezeit. Közben sikoltoztam, ahogy a torkomon kifért, hogy valaki meghallja. A nagyanyám kint volt a kertben, sokára hallotta meg a kiáltásaimat, és jött be, megvédeni engem. Semmi következménye nem volt a dolognak. Más körülmények között meg is halhattam volna akkor.

Szóval depressziós vagyok. Belefáradtam abba, hogy folyamatosan exkuzáljam magam az embertársaim előtt emiatt. Nem vagyok képes kimozdulni otthonról, gyakran a boltba járás is gondot okoz. A legtöbb amire képes vagyok, hogy rendben bejárok dolgozni. Vesztettem már el a közelmúltban egy jóbarátot emiatt. Sajnálom, és fáj, hogy nem értett meg.

Amúgy senki sem ért meg. Ez most nem a kamaszos engem nem ért senki dolog. Tudom, hogy próbálkoznak, és én is próbálkozom közérthetően, akár hasonlatokkal elmondani, hogy mit élek át, de mégsem sikerül, mintha egy másik nyelven beszélnék.

Egy másik nyelven beszélek. A depresszió nyelvén.

Azért nem tudok otthonról kimozdulni, mert amíg itthon vagyok, képes vagyok fenntartani egy apatikus állapotot. Nem bánkódom, nem sírok, nem gondolkodom. Olyan, mintha lenne itthon egy szekrényem, ahova minden szart bedugtam volna, ami velem törént. De túl kicsi a szekrény, és az orvosomtól kapott  "neked is van létjogosultságod" tapaszokkal leragasztottam ugyan, hogy ne dőljön ki, de folyamatosan ott kell állnom az ajtó előtt és fognom kell. Mert a tapaszok leváltak, és szivárog a szar, és ha ellépek az ajtó elől, kiborul és engem eltemet, a hozzám közelállókat pedig bemocskolja.

Azért nem mozdulok ki itthonról, mert amíg itthon vagyok nem kell senkinek megfelelnem. Nem számít, hogy kövér vagyok, szőrös, és rosszkedvű. Nem kell mosolyognom, nem kell beszélgetnem, biztonságban vagyok mások ítéleteitől, tekintetétől.

A legrosszabb időszakban elkezdtem zárni az ajtót, amikor itthon voltam. Sőt, menekültem haza bárhova is kellett mennem. Inkább rendeltem az ételt, mintsem boltba menjek. Ha mégis boltba mentem, az a lakásomhoz legközelebb eső kisbolt volt. A kutyámat naponta egyszer vittem le sétálni.

A kutyámat legtöbbször most is naponta egyszer viszem le sétálni. Igen tudom,' rosszgazdi' vagyok. Még az is megfordult a fejemben, hogy megkérek valakit vigyázzon rá, amíg én képtelen vagyok megadni neki azt, amire szüksége van. De azt gondoltam ekkor, hogy nicsak, pont olyan vagyok, mint az anyám. Másrészt meg szükségem van arra a jelenlétre és szeretetre, amit ez a kis élőlény nyújt nekem. Kihasználom, és remélem hogy lesz még idő az életünkben, amikor törleszthetek neki ezért. És igen mocskosul szégyellem magam emiatt. mint ahogy amiatt is, hogy olykor hetekig nem takarítok és mosogatok, csak fekszem itthon, vagy filmet nézek, és eszek.

Eszek, eszek, eszek. 15 kilót híztam az elmúlt másfél évben, és képtelen vagyok megállítani a körforgást. Rossz kedvem van, ezért eszek, ezért kövér leszek, ezért még rosszabb kedvem lesz, és ezért még többet eszek...

Depressziós vagyok. Nem lusta, nem embergyűlölő, nem állatkínzó,nem akaratgyenge, depressziós.

És szégyellem. Amikor megkérdezitek hogy vagyok, legfeljebb kitérő választ adok, vagy halványal körülírom, hogy nem vagyok a legjobban.

Nem vagyok. Rosszul vagyok, és nem tudom mi segítene.

Járok orvoshoz szedek gyógyszert, és Isten a megmondhatója, én igazán "próbáltam jobban lenni" nagyon és sokáig. 10 évig sikerült is "jól lennem" , de ez folyamatos küzdelem és hazugság volt. Nem vagyok jól, talán soha nem is leszek jól, legfeljebb lesznek jobb periódusaim.

Depressziós vagyok, sajnálom.