A depresszió és én

A depresszió és én

karácsonyi lidércnyomás

2014. december 25. - laurelin

Tegnap nem írtam karácsonyi posztot, ennek 3 oka volt, és ebből csak az egyik rosz. Az egyik, az az, hogy a barátaimnál karácsonyoztam, úgyhogy 1 óra és 10 óra között nem voltam blogközelben. A másik, hogy 10 órakor, némileg alkoholos befolyásoltség alatt álltam, és nem kezdtem el írni, a harmadik, hogy negyed egykor beállt a derekam, és azóta eléggé kényszerpályán mozgok.

Ma egy flektor porral annyira működök, hogy le tudtam ülni ide írni a karácsonyról.

 

Nem sok karácsonyomra emlékszem. Az első, és az egyetlen karácsony, ami megmaradt az emélkeimben, és a szüleimmel töltöttem, ez volt:

Mivel meg akartak lepni a fával, és nem akartak lemenni velem sétálni, ezért anyám altatót adott nekem, hogy aludjak, amíg fát díszítenek. Bejött a trükk, mert amikor ébredtem, nagyon örültem, hogy járt nálunk a Jézuska, és sajnáltam, hogy átaludtam, és nem láthattam. Ugyanez az ünnep végződött végül úgy, hogy anyám és apám pálinkázni akartak. Anyám már ágyban feküdt, apám kitöltötte a pálinkát, de még kiment wc-re, mire visszaért, én megittam. Ez mégegyszer ugyanígy lezajlott, apám, anyámat hibáztatta, hogy biztos ő tolta be a feleseket. Másnap persze fény derült, hogy ki volt a hibás, végigrókáztam a lakást. Kevés ember mondhatja el magáról, hogy már hat éves kora előtt nyugtatózott, berúgott, és másnapos volt. Hát ilyen volt egy átlagos karácsony mifelénk.

A nevelőotthonos karácsonyokat eleinte szerettem. Ez még Soponyán volt, ott amúgyis szerettem lenni, leszámítva a Csillás epizódokat. Mindig megkaptam amire vágytam, volt narancs, mandarin banán, édesség. Gyerekként kb. ennyire volt szükségem Nagymamám is bejárt hozzám látogatni, hozott nekem magyar babát, én voltam a legmeőbb szerintem akkor ott azzal.

Apropó látogatás. A nevelőotthonban kétszer meglátogattak a szüleim. Először mindketten, anyám és apám is eljött. Kérdeztem tőlük, hogy miért hagytak el, de nem mondták meg, azt mondták nem hagytak el, köntörfalaztak. Utólag mindig elámulok, hogy ilyen kis gyerekként, mennyivel több vér volt a pucámban, mint később. Később megtörtem, sajnos. Másodjára már csak apám jött. Vett nekem színes filceket, meg egy mesekönyvet. Ezeket letettem a hálóban, amíg kint beszélgettünk. Azt mondta anyámnak eltört a lába azért nem tudott jönni. Én azt gondoltam, hogy azért nem jött, mert nem tudja megmagyarázni miért hagyott el. Mire visszaértem a hálóba, a mesekönyvemet széttépték, és összefirkálták a filcekkel, amiket kaptam és a filceket széthordták. Ez innen nézve banális, akkor viszont az volt az utolsó dolog, amit az apámtól kaptam. Iszonyúan fájt az elvesztéset, nagyon sírtam.

Szóval a nevelőotthonos karácsonyok eleinte bejöttek, még kisebb gyerekként, egyszer még haza is vitt magával az egyik nevelőnőm. Akkor reméltem, hogy talán magához is vesz, mint ahogy néha állatbarátok hazaviszik a menhelyről a kutyákat, de nem így lett. Később viszont, amikor újra visszakerültem egy másik otthonba, az már Gencsapátin volt, nem szerettem a karácsonyokat. Ugyanúgy megvolt a csoki meg a narancs, meg a banán, de azt vettem észre, hogy a legtöbb gyereket legalább ilyenkor hazaviszik a szülei. A nevelőotthon kiürült, alig lézengtünk néhányan, csak megerősítette bennem az érzést, hogy milyen egyedül vagyok. Megkeseredett a számban a tejbevonó mikulás.

Késöbb amikor nevelőszülőknél voltam, a karácsony volt annak az igazságtalanságnak a manifesztációja, hogy a másik nevelt gyereküket jobban szerették, mert ő simulékonyabb volt, mint én. Gyülöltem a családot, a jópofizást, a sok köszönömöt, miközben belül űr volt bennem. Mondjuk a betlehemezést azt szerettem. Házról házra járni eljátszani egy régi mesét. Ekkor már nem hittem Istenben.

Még később, amikor újra a nagyanyámhoz kerültem, még rosszabb lett a karácsony. Ő elvileg a családom volt, ahogy a bátyám is, akivel ott nevelkedtem, mégis annyi melegséget nem kaptam, mint a nevelőtthonban a nevelőktől. A fát feldíszítettük, nagymamám megsütötte a hatrakottat, de közben gyűlölt és semmibe vett. Ajándéknak kaptam kb. egy trikót (szegények voltunk). Majd este a tv előtt ültünk egymáshoz se szólva. nem mókázva nem játszva, nem beszélgetve. Bennem meg akkora űr volt, hogy attól féltem, ha kinyitom a számat beborítja az egész világot. Csendben sírtam, hogy ne zavarjam meg a tv-zést és ne kezdjenek el kérdezősködni.

A legemlékezetesebb karácsonyom ebből az időből az volt, amikor éjjel nagyanyám ágyára dőlt a fa, akkor legalább nevettünk.

Most állítottam fát. Tavaly állítottam először, akkor épp jó passzban voltam. Idén nem akartam fát állítani, de aztán kaptam az orvosomtól egy kedves kis angyalkát, és megkérdezte tőlem, hogy mit lennék hajlandó megtenni azért az édes kislányért, aki valaha voltam. És beláttam, hogy ezt igazán szívesen megtenném érte. Szívesen visszaadnám neki a meghitt karácsonyt, fényekkel fenyőillattal, szaloncukorral mandarinnal, banánnal és sok-sok csokival.

Boldog karácsonyt Kisbarbi! Boldog karácsonyt mindenkinek!

A bejegyzés trackback címe:

https://depresszioesen.blog.hu/api/trackback/id/tr347009989

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Emulgeator 2014.12.26. 18:05:55

Boldog karácsonyt, Nagybarbi!

laurelin 2014.12.26. 18:06:48

Köszönöm! Holnap együtt, ha el tudok kúszni odáig :)
süti beállítások módosítása