Ma a nevelőszülőknél töltött időről fogok írni. Szerencsére kaptam injekciót a lumbágómra, így testi kínok nélkül tehetem ezt meg. Pótoltam a tegnapi bejegyzés elmaradt korrketúráját is.

Összesen 3 évet töltöttem nevelőotthonban, ebből kettőt Soponyán. Egy rövid egy éves közjáték után, amikor a nagyszüleim neveltek, Gencsapátira kerültem. Meséltem, hogy a nagyapám alkoholitsa volt, és hogy vert minket, és hogy meg is akart ölni engem egyszer. A szomszédok valószínűleg többször hallottak sikolyokat a házunkból, mint kacagást. De ez nem minden. Meséltem azt is hogy nagyapám tüdőbeteg volt, de nem fejtettem ki.

Nagyapám TBC-s volt, és nagy szerencsémre harmadikas koromban kaptuk a BCG oltást, ami ugye a TBC-t előzi meg. Míg másoknak kis piros pont maradt vissza az oltásból, vagyújra kellett oltani őket, addig nekem az egész alkarom bedagadt, piros lett és apró piros csípésszerű dudorok nőttek rá.

Elkaptam nagyapámtól a TBC-t. Kétféle gyógyszert is kellett szednem az egyik az isonicid, a másik nevére nem emlékszem. Az isonicidből reggelente 3-at kellet bevennem, amit utáltam. Ahogy letelt az iskolaév, hamarosan meg is jelentek nálunk a gyermekvédelmisek. Nem értettem mi van, miért történik újra ez velem. Emlékszem nagyanyám szőlőt adott nekem, én sírtam, beszálltunk egy autóba és a szombathelyi GYIVI-be vittek.

Ekkor már rutinosabb voltam. Két hetet töltöttem ott is, amíg kivizsgáltak, hogy nem vagyok fertőző, meg nem vagyok hülyegyerek, és továbbítottak Gencsre. A legijesztőbb az egészben az volt, hogy egyik nap összeverekedtem az egyik gyerekkel, és negyed órára rá jött két nevelő, hogy menjek velük. Rettegtem, hogy valahogy valami kamerán keresztül látták, hogy mi történt és meg fognak büntetni. Nem tudtam hova visznek, csak átmentünk rácsos ajtókon, egyre mélyebbre az épületben, és én egyre jobban féltem. Végül kiderült, hogy egy pszichológiai tesztre vittek. Mit nem adnék, ha megtudhatnám mi volt az eredménye. Rorschach teszt volt, meg fát kellett rajzolnom, meg ehhez hasonló feladatokat kaptam. Később bátyám azt mondta azért, mert azt gondolták, hogy nem vagyok épelméjű. Ezt el is hittem a bátyámnak.

Megtörtént minden vizsgálat, átvittek Gencsapátira. Többször is eljött meglátogatni a nagyanyám is, meg a bátyám is, de haza nem mehettem a nagyapám miatt. Nagyanyám többször felhívta a figyelmemet ara, hogy ha nevelőszülőkhöz akarnak adni, ne engedjem. Telt múlt az idő, összebarátkoztam ott gyerekekkel, másokkal meg állandóan balhéztam, verekedtem. Egy napon az egyik ilyen lány Amál, akivel folyton balhéztam feljött a hálónkba, és megkérdezte, hogy akarok-e a testvére lenni? Az ötlet abszurdiása annyira meglepett, hogy lementem vele a gyermekvédelmisekhez, és azokhoz, akik örökbe akartak fogadni. Jól eszembe véstem azonban nagyanyám intését, hogy ne engedjem, hogy örökbefogadjanak, így az első kérdésem az volt, hogy nagyanyám tud-e erről. A gyermekvédelmis nő azt mondta, igen. Többször is megkérdeztem, mert nem hittem a fülemnek, hogy tényleg lemondott rólam a nagyanyám, és mindannyiszor szemközt hazudtak. Így kerültem ideiglenesen egy vas megyei kis faluba, és így lett a testvérem az a lány, akivel korábban ütöttük vertük egymást. Nem hozott sokkal közelebb minket egymáshoz ez a kényszerszövetség.

Ideiglenesen voltam ott, ez azt jelentette, hogy ott töltöttük a nyarat és utána egy megbeszélés keretében eldönthettük, hogy ott akarunk-e maradni. Nagyon jó életünk volt ezen a nyáron. szabdok voltunk, játszhattunk, voltak állatok, egy kis patak a közelben. Igazán jól éreztük magunkat. Én mégis úgy éreztem, hogy ez csak valamiféle beetetés. Gyakran voltunk egy másik háznál vendégeskedni Mónika néninél, aki olyan kövér volt, hogy mozdulni sem tudott. Az ő kilenc nevelt árvája, akik etették itatták, pelenkázták, és a háztartás látták el helyette, gyanút ébresztett bennem.

Amikor közeledett az idő, hogy döntsünk a saját sorsunkról, én mondtam is Amálnak, meg az örökbefogadónk unokájának, hogy én bizony nem maradok itt. Természetesen első dolguk volt ezt megosztani az örökbefogadómmal, aki behívott magához a szobába. Ült az asztalnál, én meg álltam a szoba közepén, mint egy rögtönítélőszék előtt. Talán még ott volt egy barátnője is. A szoba be volt sötétítve, kint tombolt a nyár, sütött a nap, erős volt a kontraszt. Azután elkezdett faggatni.

Talán nem adok ételt neked? Nincs fedél a fejed fölött? Nincs hol aludnod? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tett fel, amikre természetesen tudta, hogy nem tudok nemmel válaszolni. A szókincsem és a lelki fejlettségem viszont még nem volt olyan magas fokon, hogy megfogalmazzam, mi az ami aggaszt. Megalázott, megszégyenített és kizavart.

Természetesen, amikor dönteni kellett azt mondtam, hogy szeretnék maradni. Egy évnyi kihasználás és terror vette kezdetét. Mi takarítottunk, mi gondoztuk az állatokat, és mi segítettünk dolgozni a földeken. ez önmagában nem lenne baj, ha ezért cserébe ételen és szálláson kívűl bármi mást is kapunk. A nevelőanyám unokája komisz kis ötéves gyerek volt, állandóan rosszalkodott, és állandóan rám kente, mert tudta, hogy őneki fognak hinni, nem a lelencgyereknek. Többször megvertek miatta. volt hogy kiszurkálta a celofánt a savanyítani eltett uborkákon, és rámfogta, sok szenvedést okozott. valamiért ő is jobban kijött Amállal. Talán mert én már akkor is inkább magamba forduló típus voltam. Már nehezen bíztam, és nehezen barátkoztam.

Időközben az is kiderült, hogy nagyanyám nem tudott arról, hogy örökbe adtak engem, csak akkor tudta már meg, amikor véglegesítették. Eljött néhányszor látogatóba, de utána a nevelőszülőm mindig becsmérlően mondogatta hogy az öreganyád így, meg az öreganyád úgy...

Közben rendszeresen orvoshoz kellett engem hordani a TBC miatt. Ekkor már harmadik éve szedtem a gyógyszereket minden nap. Egyszer, amikor orvoshoz készültünk nem találtam a fehér zoknimat. Nevelőanyám mondta, hogy kerítsem elő, mert baj lesz. Kérdeztem Amált, hogy nem keveredett-e az ő polcára, mert egymás alatt volt a szekrényben a saját polcunk. Amál meg se nézte úgy mondta, hogy nem. Nevelőszülőm végül egy akkora pofont adott nekem, hogy hetekig nem tudtam rendesen oldalra fordítani a fejem, és hónapokig megfájdult a nyakam, ha pl tv-t néztem. Emlékszem így néztük meg a Legyetek jók, ha tudtok című filmet is. Nagyon fájt a nyakam. A zokni végül Amál polcáról került elő.

Volt hogy fakanállal véres hurkásra verte a fenekemet, az iskolában a wc-ben mutogattam a barátaimnak, akik hitetlenkedtek. Az iskolában sem volt jó. Voltak az intézetisek, meg a nem intézetisek, két külön klikk. A családban nevelkedő gyerekek igazán gonoszak, és kegyetlenek voltak velünk. Tudták, hogy bármi balhé van, azért nekünk kell majd tartanunk a hátunkat.

Nem tudom mi lett volna, ha abban az évben nem hal meg a nagyapám. De végül meghalt. elesett részegen a biciklijével, combnyaktörése lett, bevitték a kórházba, ott felfekvéses tüdőgyulladást kapott és meghalt. nem a TBC vitte el.

Emlékszem a napra amikor megtudtam. Mónika néniéknél voltunk, nekik volt telefonjuk is. Egyszercsak csörgött a telefon, és szóltak, hogy engem keresnek. Engem? Ott? Azt se értettem, hogy honnan tudják, hogy ott vagyok. Odamentem a telefonhoz, és valaki azt mondta hogy a nagyapám megalt. Majdnem elnevettem magam, nem voltam képes elhinni, felfogni. Ez volt életem első telefonbeszélgetése. Nem hittem el, kellett néhány nap, mire átéreztem mi történt. Megsirattam. Akármilyen rossz is volt néha hozzám, volt amikor jó volt, és én megsirattam. De tudtam, hogy ez a szabadulólevelem a nevelőszülőktől.

Szerettem volna elmenni nagyapám temetésére, de a nevelőszülőm megtiltotta. Emlékszem álltam az udvarban a kapu előtt, és könnyeztem, és akkor jött a nevelőszülőm 5 éves unokája, és azt mondta, hogy örül, hogy meghalt a nagyapám. Aznap amikor a temetés volt, én iskolában voltam, és elfelejtettem magammal ollót vinni rajzórára. És valahogy ekkor, ezen a kis semmiségen bukott ki az egész, vígasztalhatatlanul sírtam. Később megtudtam, hogy 20 km volt aközött a falu között ahol voltam, és a temetés helye között. Gyűlöltem a nevelőszülőmet azért, mert megfosztott a lehetőségtől, hogy elbúcsúzzak a nagyapámtól.

Végül nagyanyám győzedelmeskedett, és én ideiglenes hazakerülhettem. De ez legyen egy következő történet.