Vagy inkább, hogy miért nem...
Az elmúlt napokban több visszajelzést is kaptam az ismerőseimtől, barátaimtól, hogy jó hogy írok, írjam tovább ezt a blogot. És sokkal több figyelmet odafordulást, törődést kaptam emiatt, mint amennyit valaha is remélni mertem tőletek. Olyanokról is megtudtam, hogy még nyomon követik mi van velem, akiket elveszteni véltem, vagy akiknek a figyelméért küzdöttem korábban. Olyanok akikkel látszólag felszínes viszonyt ápoltam, most barátilag fordultak hozzám. Ez mind nagyon jól esett, jól esik, és őszintén szólva eszembe is jutott, hogy már előre sajnálom, majd, amikor minden történetnek a végére érek, és/vagy már nem leszek depressziós és ezt a sok figyelmet mind elveszítem.
Igen, mondhatjátok, hogy önző vagyok. Biztos vagyok benne, hogy igazatok van, de hát olyan jó érezni, azt hogy én is értékehető valaki vagyok egy pozitív skálán is. Sajnos az önértékelésem negatív skálán mozog, és szerintem ez a negatív skála reális.
Szóval igazán jólesett és jólesik a figyelmetek, a méltatásotok, de amikor belekezdtem ennek a blognak az írásába, meg se fordult a fejemben, hogy a legszűkebb baráti körömön túl bárki, akár egy pillantást is fog vetni ezekre az írásokra.
Tehát nem azért kezdtem el írni, hogy felhívjam magamra a figyelmet, bár most hogy sikerült azt vettem a fejembe, hogy jó lenne ha sokkal több embernek felhívhatnám a figyelmét. Nem a saját sorsomra, hanem a saját sorsomon keresztül azoknak a gyerekeknek a sorsára, akik ma is nap nap után elszenvedik ugyanezeket a sérelmeket. Illetve az is jó lenne, ha sokkal több embernek felhívhatnám a figyelmét arra, hogy a depresszió és a vele járó tünetek, nem írhatóak le a lustaság, rendetlenség, szétszórtág, embergyűlölet szavakkal. A depresszió több ezeknél. És még én magam is csak próbálom megfejteni, hogy miért. Miért olyan nehéz felkelni az ágyból és lemenni sétálni a kutyával, amikor az embernek semmi testi baja nincs? Miért olyan nehéz kitakarítani, megmosakodni, beszélni egy baráttal? Miért volt olyan nehéz a legnehezebb időszakban a saját orvosomtól segítséget kérni?
Néhányan talán azt gondoljátok, hogy egyfajta terápiás munkaként írom ezt a blogot. Vagy hogy valaki, akár az orvosom mondta, hogy írjam ki magamból. Nem ez volt a célom, és senki nem bíztatott. Most sem ez a célom, ugyanis azt gondolom, hogy számomra már nincs gyógyulás, az a hajó már elment, vagy soha nem is volt itt, csak én képzeltem.
Azért írom ezt a blogot, hogy elmondhassam, hogy nem hobbidepressziós vagyok. Hogy talán nem is depressziós vagyok, hanem egyszerűen annyi rossz történt velem korábban, amin nem lehet felülkerekedni, és nekem sem sikerült.
Néha mondják nekem, hogy milyen erős vagyok, hogy meddig eljutottam, és legyek büszke rá. Túl azon, hogy valóban büszke vagyok rá, hogy honnan jöttem, és hova jutottam, egyáltalán nem vagyok erős. Azt mondjátok más belerokkant vagy beleőrült volna ezekbe a dolgokba. Igen, én is belerokkantam. Csak kellett hozzá 35 év, hogy ezt belássam. Minél erősebben próbáltam jól lenni, annál inkább kitűnt ez. Az, hogy ami másoknak természetes, hogy hogyan beszéljenek egy másik emberhez, hogyan közelítsenek meg egy férfit, hogyan szeressenek, számomra mind kínlódás, mesterkélt másoktól ellesett mímelés. Az, hogy hogy viselkedek egy társaságban attól függ, mire van igénye a társaságnak, amíg ezt ki nem derítem, sehogy nem viselkedem, én vagyok a szürke egér. Nem véletlen, hogy legtöbben úgy ismertetek meg hogy Telcontar vagy Vacskamati tartozéka voltam. Mert sosem voltam önmagam, és mostanra már nem is tudom ki az az önmagam, kivéve ha egyedül vagyok itthon. A kutyámnak szerencsére nem kell színlelnem.
Azért írok, hogy egyszer s mindenkorra elnézést kérhessek mindenkitől, akivel nem fogok beszélgetni, akivel kimentem magam a találkozók alól, aki slamposan lát, akihez nem merek hozzászólni.
Azért írok, hogy tudjátok és fogadjátok el, számomra nincs remény. Ez így persze elég teátrálisan hangzik, de semmi teátrálisat nem akarok belecsempészni ide, ez egyszerű ténymegállapítás. Fogok még mesélni, nem meséltem el mindent, ami történt velem, de már ez az ízelítő is elég kellett hogy legyen ahhoz, hogy igazat adjatok nekem.
Nem gondolkodok öngyilkosságon, ezúttal, sem önsértésen, egyszerűen csak sztoikus nyugalommal tudomásul vettem a felismerést, hogy nekem nincs jövőm, csak múltam van. És nem vagyok elég erős ahhoz, hogy átlépjem az árnyékomat és jövőt kovácsoljak a múltból. Nem vagyok képes szarból várat építeni, még orvosi segítséggel sem. És ez nem az orvosom hibája, mint ahogy azt néhányan megjegyeztétek. Ez senkinek nem a hibája, egyszerűen csak egy tény.
Azért írom ezt a blogot, hogy elhigyjétek, amikor azt mondom, számomra nincs gyógymód.
