Furcsa dolog ez, már nem is akaródzik annyira írni. Ezt a történetet annyiszor meséltem hogy már kiveszett minden érzelmi töltet belőle, de leírni mégis nehezebben megy, mint gondoltam.

Nyár volt, sikeresen végeztem az óvodában, még balerinának készültem. Mindenki nagyon megdícsért, hogy milyen ügyes vagyok, ősszel mehetek az iskolába. Nyáron a szüleim beirattak iskola előkészítőbe, amit nagyon szerettem, érdekes játékokon keresztül tanítottak minket. Ekkorra már tudtam olvasni, és szerettem is. Halandzsa nyelveken beszéltem, és szerettem a mondókákat.

Egyik nap, amikor hazaértem az előkészítőből meglepetésemre anyám már otton volt. Általában ilyenkor nem szoktak otthon lenni, hiszen dolgoztak. Azzal fogadott engem, hogy készülődjek, mert elmegyünk a nagymamához. Előtte soha nem látam a nagyszüleimet, de néha kaptunk tőlük ajándékot. Nem akartam elutazni, nem értettem az egész helyzetet, de anyám megfenyegetett, hogy ha nem megyek vele, otthonhagy egyedül. Be is csukta a nagyszoba ajtaját, emlékszem a tejüvegen keresztül láttam az elmosódott alakját, és megijedtem, hogy tényleg otthagy, ezért beleegyeztem, hogy vele megyek. Később évekig úgy gondoltam, hogy én vagyok a hibás azért, hogy elhagytak, mert ha ekkor kitartok a nemleges álláspontom mellett akkor nem törénik meg. Tényleg sokáig hibáztattam ezért magamat, még akkor is, amikor már elég eszem volt, hogy tudjam, nem lehet így.

Tehát beleegyeztem, menjünk a nagymamához. Már az utcán jártunk (nem lehett még talán délután egy óra sem), amikor anyám azt mondta, ma már nem indul vonat a nagyihoz, ő elalszik az utcán egy padon, de engem biztonságba helyez, odaad valakinek, aki vigyáz rám, és másnap elmegyünk vonattal a nagyihoz. Elmentünk a város szélére egy kocsmába, anyám vett nekem kólát és hamburgert, az volt a kedvenc ételem. Miután megettem, nemsokára jött egy férfi, akivel a fejem fölött beszélgettek, nem is figyeltem talán, vagy ügyesen titkolóztak, de fel se merült bennem, hogy valami simlisség van a dologban. Majd anyám azt mondta, ez az ember el fog vinni egy biztonságos helyre, ott hagyott, és eltűnt az út túloldalán a bokrok között.

Az az ember visszament velem a városba, felcsöngetett az egyik 10 emeletes panelba, amikor beengedték felment velem a valahanyadik emeletre, és ott becsöngetett egy lakásba. Én azt hittem le van szervezve a dolog, és csúnyán meglepődtem, amikor ajtót nyitottak, a férfi belökött engem, majd elszaladt.

A család ahova érkeztem faggatott, hogy ki vagyok, mi vagyok, hogy kerültem ide, ekkor már elkezdtem kicsit furcsán érezni magam. Mondták egymás közt, hogy ha hazajön az öreg mekkora baj lesz, és én tényleg féltem hogy baj elsz. Az öreg az egy tolókocsis lábatlan bácsi volt, akitől nagyon elkezdtem félni.

Faggattak, kérdezgettek, végül megbeszélték velem, hogy ha eltalálok onnan az iskolába, akkor menjek be holnap tanulni az előkészítőbe, addig, ők megkeresik a szüleimet. Érdekes, hogy akkor még tökéletesen tájékozódtam, valószínűleg a mostani tájékozódni nem tudásom ebből a cserbenhagyásélményből táplálkozik. Éjjel egyikükkel egy ágyban kellett aludnom, nem tudtam aludni. Azóta is nehezen alszom valakivel egy ágyban.

Elmentem másnap az előkészítőbe, minden ugyanúgy zajlott, mintha csak otthonról mentem volna, kivéve, hogy az utolsó óra után a tanárok mondták, hogy maradjak ott ebédelni. Ott is maradtam, hamarosan jött is értem a gyermekvédelem egy szürke barkasszal. Nagyon sokat uaztunk, és út közben elvittek valahova orvoshoz, aki vért vett tőlem. Végül a székesfehérvári GYIVI-ben kötöttünk ki. Bevezettek ott egy szobába, ami teli volt gyerekekkel, akik az esti mesét nézték és leültettek. Majd ágyat kerestek nekem, gondolom, de senki nem mondta el mi történt velem. Senki, kivéve a többi elhagyott gyereket. Két hétig voltam ott, két hétig folyamatosan sírtam a szüleim után. Az emeletes ágy felső szintjének dünnyögtem, hogy édesanyucikám gyere értem, miért hagytatok el?

Miért hagytatok el? Miért hagytatok el? Miért hagytatok el...

Most is elsírtam magam.

Soha nem tudtam meg, meghalt anyám is, mire felnőtt koromban megtaláltam. Addigra már megbocsátottam neki, csak szerettem volna megbeszélni vele, hogy miért hagyott el. De már soha nem fogom megtudni, csak spekulálhatok.

A GYIVI-ben is folytatódott az iskolai előkészítésem, itt ért a második nagy pofon. Egész addig folymatosan dícsértek, lehetett látni, hogy jó tanuló lesz belőlem, de valamiért a GYIVI-ben mindenre fekete pontot kaptam, semmi nem volt jó, amit csináltam. Nem értettem, mert ugyanazt csináltam, ami azelőtt jó volt. Nem értettem, hogy mitől változott meg így minden, és mit várnak el tőlem, csak azt értettem meg, hogy nem vagyok jó. Mindezt abban a két hétben, amikor a legfrissebb volt az elhagyatottságom vérző sebe.