Tegnap írtam, hogy nagyanyám gyűlölt engem, de végül nem magyaráztam meg hogy miért. A törénet ott kezdődik, hogy elhagytam a székesfehérvéri GYIVI-t és elhelyeztek a nevelőotthonba Soponyán.

A nevelők nagyon szerettek, és mindent megpróbáltak megtenni azért, hogy családban nevelkedhessek. Kérdezgettek, hogy nincs-e más rokonom az anyámon, apámon kívűl, akit ismernék. Nekem eszembe jutott a bátyám, aki egyszer nálunk nyaralt, amikor én még anyámékkal voltam. Eszembe jutott, hogy hol lakik, és az is hogy mit tanul. Illetve csak azt gondoltam, hogy tudom, mit tanul. Mondtam hogy gimnazista a bátyám. Ekkor a nevelőotthon dolgozói írtak egy levelet a város gimnáziumának, ahol vélelmezhetően a bátyám tanult. Ő azonban szakmunkásképzős volt, és csak a véletlennek köszönhető, hogy a levél megtalálta őt. Mégpedig annak, hogy olyan rosszhírű kölyök volt, hogy a gimnáziumban is ismerték. Így megtalálta a levél, a nagyanyámat, aki ezek után eljött hozzám látogatóba.

Ezután rengeteg gyöngybetűvel írott levelet küldtem haza, ezzel is gyakorolva az írást, amit ekkor tanultam. És az is előfordult, hogy nagyanyám hazavitt néhány napra. Kolbászból volt a kerítés. Két év alatt azt is elintézte a nagymamám, hogy örökbeadjanak hozzájuk.

Ekkor kibújt a szög a zsákból. Nagyapám alkoholista volt. Mikor jobb passzban volt magával vitt a kocsmába, vett nekem kólát, adott csokit. Mikor rosszabb passzban volt, megvert és meg is akart ölni. Bár ekkor még azt hiszem nagyanyám szeretett, de már kezdett beszivárogni ebbe a szeretetbe a fattyúságom nem létező bűne.

A bátyám sietett segítségemre, hogy felvilágosítson. Azt mesélte, amikor nagyanyám a fejébe vette, hogy kihoz engem a nevelőotthonból, apám írt neki egy levelet. Ebben a levélben az állt, hogy ne engem hozon ki, hanem a húgomat, Nikolettát, mert én nem vagyok az ő gyereke.

Egészen biztos vagyok benne hogy az ő gyereke vagyok, mert gyerekkoromban nagyon sokat mutogattuk egymásnak azt az anyajegyünket, ami mindkettőnknek ugyanott van.

Mindenesetre aztán meg is mutatta bátyám ezt a levelet és az apám, a nagyanyám fia, valóban megtagadott.

Ekkor még úgy gondoltam, hogy igazából a nagyanyám szeret, csak néha beléköltözik valaki más, aki nem szeret és ő irányítja. Nagyon bújós gyerek voltam, igyekeztem mindig a közelében lenni, de leperegtek róla a kísérletezéseim. Azt képzeltem ekkoriban, hogy a falakból kezek nyúlnak ki, és ezek a kezek bántanak, ütnek, rosszak velem. Egyszer nagyanyámnak valami dolga volt, és néhány napra egy tanárnő barátnőjénél hagyott, és ott szeretet vett körül, és éreztem, hogy itt a kezek a falból simogatnak, nem bántanak engem. Nagyon sajnáltam, amikor haza kellett mennem.

Nyáron egyszer azzal jött haza a nagyanyám, hogy látta a soponyai nevelőnőmet. Mit ad isten, a mi városunkba hozták nyaralni a nevelőotthonos csapatot. Két hétig amíg ott voltak velük lógtam, mindenhova mentem velük, mintha odatartoznék, majd amikor elmentek sírva mentem haza. Nagyanyám megvert és azt mondta, most legalább tudod már miért sírsz. 9 éves voltam.

Ez volt az az év, amelyikben meghalt az apám. Megölték. Most lehet néhányatokban felhorgad, a düh, hogy ne etesselek titeket, ilyen már nincs, hogy velem ez is megtörtént, de megtörtént. Nem szándékos emberölés volt.

Apám mindigis rossz társaságba járt. Volt ő disszidens, sittes, táppénzcsaló. Ezutóbbi úgy, hogy felváltva törték el anyámmal a karjaikat a kukákkal. Mielőtt meghalt volna sírásóként dolgozott (a sors iróniája) Beteg volt, talán influenzás, felment hozzá egy cimborája, összeszólalkoztak, az leütötte, apám összesett, néhány nap múlva találtak rá, kórházba vitték, de már menthetetlen volt.

Nálunk temették el, nyitott koporsós temetés volt. Emlékszem a ravatalozóra, emlészem a koporsóra, de nem emlékszem benne apám arcára. Emlékszem hogy a bátyám az ajtóhoz eső legközelebbi széken ül és zokog, de én nem sírtam. Nem tudtam még felfogni mi történt. emlékszem, én kilenc éves voltam és harmadik osztályos, apám meg 39 éves volt, és ezekben a számokban láttam akkor valami sorsszerűt. Fél év múlva jöttem rá a halál értelmére. Emlékszem kint játszottam a kiskutyáinkkal a kertben, és gondolkoztam és egyszerre csak belémnyilallt a felismerés. Rájöttem, hogy az apám meghalt, és ez visszafordíthatatlan, és mindenki meg fog halni, és én is meg fogok halni. Egyszer vége lesz, és nem lesz utána semmi, semmi. Iszonytató volt, és nem tudtam senkivel megbeszélni ezt a felismerésemet.

Tehát apám, mielőtt meghalt volna, még elintézte nekem, hogy azok az emberek, akik nevelnek fattyúként tekintsenek rám. Tetézte a bajt, hogy ahogy cseperedtem egyre inkább hasonlítottam édesanyámra, aki a megtestesült ördög volt nagyanyám szemében.