A tegnapi videóban hallottam ezt a frappáns megfogalmazást. A depresszió ellentéte nem a boldogság, hanem az életkedv. Milyen igaz, mert ahogy a depresszió, mint egy szűk ruha szorult rám, úgy ment el a kedvem a dolgoktól.

Először még csak egyedül kimozdulni nem volt kedvem, vagy messzire menni, sokáig kimaradni. Először még fontos volt, hogy hétköznap 10-re hazaérjek, hogy alhassak. Azután ez már nem volt elég, legalább fél tízre ágyban kellett lennem, hogy biztosan el tudjak aludni. Ez a fél tíz csúszott át kilenc órára, míg végül most ott tartok, hogy nyolckor bújok ágyba.

Először csak egyedül és messzire nem volt kedvem menni. Ha a barátaim hívtak, akkor mentem majdnem mindenhova. De már nem mentem velük túrázni, és biciklizni. Mert tehernek éreztem, és tudtam,. hogy ha panszkodok, vagy nem érzem kellően jól magam, akkor ők is tehernek éreznek engem.

Hisztis vagy! ezt a mondatot többször hallottam tőlük, mint indokolt volt. Nem csak akkor, ha valóban hisztis voltam, hanem akkor is, amikor csak érvényt akartam szerezni az érdekeimnek. Tehát inkább nem mentem, és ha rá is szántam magam, hogy menjek, megbántam. Nem éreztem jól magam, és ez nem a barátaimon múlt.

Később, már a közelebb lévő helyekre is nehezen mentem el, sőt végül már arra sem voltam képes, hogy magamnál fogadjak  látogatókat. Ezen bukott végül az a barátság, amit sajnálok.

Legvégül már boltba se mentem, és kutyát sétáltatni is csak pánikszerűen, lehetőleg olyan időpontokban, amikor kevesen vannak az utcán.

Régen érdekelt a filozófia, az irodalom, a könyvek a filmek, az orvostudomány, a zene, a versek, a fényképezés.

Ma már semmi nem bír lekötni. Minden bosszant, idegesít, untat.

Filmeket nézek, de azokat is sok részletben, egyszerre legfeljebb 10 perces darabokban.

Néha csak ülök a gép előtt, és a facebookot frissítem ötpercenként és csak nézek magam elé.

És néha inkább lefekszem és alszom.

Néha ahoz sincs kedvem, hogy felkeljek és megfürödjek.