Úgy látszik még számomra is nagy falat egyszerre leírni mindent. Bár nekem volt időm hozzászokni ezekhez az emlékekhez. Tegnap a halálfélelemről írtam, illetve arról a szeletkéjéről, amit 6 éves korom előtt éltem át belőle. Most kizárólag ezeket az emlékeket osztom meg veletek, később aztán lehet belecsapunk a lecsóba és jönni fog a többi is, mert sajnos a 6. születésnapom nem annak az évfordulója volt, hogy onnantól vált jobbá a sorsom. Ma az elhagyatotságot hoztam témaként magammal.

2. Az elhagyatottság.

Mennyire rutinossá és közönyössé vált a mondat a számban, engem elhagytak. És mennyire nem fedi le ez a két szó azt, ami valójában történt. Nem egyszerűen elhagytak, derült égből a villámcsapásként, hanem életem első hat évében folyamatosan az elhagyatottság állapotában tartottak, míg végül valóban elhagytak. Mit jelent ez? Megint emlékeket fogok megosztani veletek, időrendi sorrend nélkül, csak az utolsóról tudom, mikor történt.

Óvodába jártam. Nem tudom akkor kötelező volt-e mindenkinek, de a mi családunk nem engedhette meg azt, hogy otthonmaradjak valamelyik szülőmmel, és összességében így jártam jobban. Óvodába jártam, nagyon szerettem anyámmal közös játékunkat reggelente, amikor mentünk. Nem volt szabad csoszogni, mert ha valamelyikünk csoszogott, akkor a másik leöregasszonyozhatta. Gondolom csoszoghattam járás közben, azért találta ki anyám. Nem úgy tűnik ebből, mintha nem szeretett volna. Szóval óvodába jártam, és amilyen könnyen és boldogan jutottam oda, gyakran olyan nehezen keveredtem haza. Többször otthagytak, sötét este volt már, amikor értem jöttek, ha értem jöttek. Egy ízben a rendőrök vittek haza, és azzal fenyegették meg a szüleimet, hogy felfeszítik az ajtót ha nem engednek be.

Gondolom ennek folyományaként lettem viszonylag fiatalon kulcsos gyerek. A nyakamban egy zsinóron ott lógott a lakáskulcs, és szabad voltam, azt csináltam a városban amit akartam, ha kiengedtek. Egyedül buszoztam, csavarogtam, játszótereken kerestem társaságot, rosszalkodtam.  

Érdekes, úgy érzem, hogy ez amit leírtam önmagában biztos nem is tűnik olyan borzasztónak a szemetekben és überelnem kell. Ne aggódjatok fogom is überelni.

Meséltem már, hogy anyám és apám alkoholisták voltak. De nem amolyan zugalkoholisták, akik megvették a piát és az otthon melegében berúgtak. Nem, ők minden nap a piacra a talponállóhoz jártak ki inni, és gondolom társasági életet élni. Olykor, ha szerencsém volt vittek magukkal. Ismertem a kofákat, jó barátágban voltam a vécésnénikkel. A kofákkal is eleinte, amíg apámék arra nem bíztattak, hogy lopjam meg őket. Pitiáner lopás volt, diót loptam szemenként, de a lebukás szégyenétől, még most is elszorul a szívem.

Szóval, apám és anyám, ittak a piacon, és nem vittek mindig magukkal. Ilyenkor készítettek ki otthon az asztalra ételt, és azt mondták mindjárt jönnek, majd elmennek. Elég találékony kölyök voltam, ilyenkor, eleinte nem nagyon zavart az egyedüllét. Gyufával lyukat égettem a padlószőnyegbe, átmásztam az erkélyen a szomszédba (igen ekkor még mindig a 7. emeleten laktunk) stb. Megettem a rántotthúst amit odakészítettek, és előbb utóbb eljöt az idő, amikor minden csínyek a végére értem, és még mindig nem voltak otthon.

Minden egyes alkalommal külön-külön elhittem, hogy visszajönnek, amikor elmentek és minden egyes alkalommal külön-külön addig gyötrődtem a hiányuktól, míg elhittem, hogy nem fognak értem visszajönni. Este, amikor le kellett volna fektetniük, feküdtem a szivacsmatracon, ami az ágyam volt, és könyörögtem. "Édes drága jó katicák, kedves katicák, légyszives hozzátok nekem vissza az anyucikámat meg az apucikámat. Bontsátok ki a szárnyatokat, repüljetek el értük, ragadjátok meg őket, és repítsétek ide vissza hozzám őket!" A szókincsem valószínűleg szegényesebb volt, de az érzést, amikor erre gondoltam, a mai szókincsemmel így lehet leírni.

De a katicák sem hozták őket vissza, hiába könyörögtem, hiába sírtam, semmi nem hozta őket vissza. Végül, amikor belefáradtam a várakozásba a csalódottságba, a sírásba, belefeküdtem szüleim ágyába, az apám oldalára, mert tudtam, hogy ha/amikor hazajönnek, az ölébe fog venni és áttesz a saját ágyamba, és akkor legalább ennyi törődést kaphatok tőle.

Gondolkoztam, hogy ebbe a blokkba való-e, de mivel azt mutatja mennyire saját magamra voltam utalva, megosztok veletek mégegy emléket, mielőtt a lényegre térnék. Az óvodában hajókirándulást szerveztek. Minden szülőnek be kellett fizetni valamennyi pénzt, és az én szüleim megmakacsolták magukat, és nem voltak hajlandóak adni nekem pénzt a kirándulásra. Hiába kérleltem őket, hiába sírtam, nem volt rá pénz. Kértem, hogy akkor legalább hadd' ne kelljen mennem aznap az óvodába szégyenszemre, de nem engedték meg. Elindultam tehát másnap az óvodába (egyedül persze, mert már kulcsos gyerek voltam) Szépen visszaintegettem anyámnak, aki az ablakból figyelt engem, majd amikor kikerültem a látóteréből elindultam a közeli játszótérre kispajtásokat keresni. Aznap betörtem egy lány fejét, mert azt játszottuk, hogy mindenki kidob valami tárgyat az egyik panelház lépcsőfordulójából, és mire én értem oda már csak egy tégla maradt. Elrohantam, megkerestem szüleimet a piacon, de nem mondtam meg nekik mi történt. Rettegtem, hogy megöltem azt a kislányt. Szerencsére később kiderült, hogy túlélte és semmi maradandó károsodást nem szenvedett.

Még valami eszembe jutott, ez egy évvel azelőtt történt hogy engem elhagytak. Anyám terhes volt. Apám a szülés előtti napon még megrugdosta gyerekestül pocakostul mindenestül, de valahogy mégsem haltak bele. Bementek a kórházba, engem persze újfent egyedülhagyva. Néhány óra múlva apám hazajött, azt mondta megszületett a kistestvérem, és olyan szeme van, mint nekem. Soha nem láttam azt a gyereket. Azt mondták meghalt, de amikor veszekedtek, többször emlegette anyám apámnak, hogy hozza vissza a gyereket a temetőből. Ebből már akkor tudtam, hogy nem halt meg. Benthagyták a kórházban születése után. Azóta sem tudok róla semmit, csak azt hogy 5 évvel fiatalabb nálam, olyan a szeme, mint az enyém és Nikolettának hívják.

Elhagyásom története legyen egy újabb poszt.

Ma igazán produktív voltam, mármint önmagamhoz képest. Reggel egy órás sétára vittem a kutyámat a parkba, ami közben fényképeztem is, és emberekkel is beszéltem. Utána elmentem a boltba, és megvettem a karácsonyi süti alapanyagait, és vettem egy fenyőfát. Hozzá kell tennem még két nappal ezelőtt is úgy volt, hogy idén nem állítok fát, mert mindek, kinek. Hát most állítok, annak a kislánynak akit a blog elején láthattatok. Mert én hazudhatom azt, hogy a karácsony faszság, de az a kislány fenyőfára és ajándékora, meghittségre és örömre vágyik. És én azt mondtam egy gyengébb pillanatomban, hogy ha az a kislány az én lányom lenne, tudnám szeretni. Most szavamon fogom magam.

Különös, hogy a dolgokat, amiket magamért nem vagyok képes megtenni, egy korábbi énemért, a gyermekkori, magamtól elkülönített énemért mégis megteszem. Én tudnám szeretni azt a kislányt, és bele kell törödnöm, hogy az a kislány én vagyok, és önnönmagamat is tudnom kell szeretni.

Este pedig hónapok óta először kimerészkedtem, hogy a barátaimmal találkozzak. Bár időközben többször elfogott a szorongás, és szeettem volna hazajönni, a végén kaptam egy olyan beszélgetést, egy nyúlfarknyi beszélgetést, ami nagyon sokat jelent nekem.

Mert más az amikor az orvosnál azt mondom, hogy tudom, hogy szeretnek a barátaim, és más az amikor ők mondják ki nekem. Ez utóbbi sokkal jobb, és örülök, hogy megtapasztalhatom.

Nem, nem gondolom azt, hogy egy csapásra meg fogok gyógyulni. Két napja még azt gondoltam, hogy soha nem fogok meggyógyulni. Lehet így is lesz, de most hogy kiléptem a fényre és kihurcoltam magammal a depressziómat is a fényre, megtapasztaltam, hogy nem ettől leszek kevesebb mások szemében.

És (bár éssel nem kezdünk mondatot) most el fogok mesélni mindent. Semmit nem teszek hozzá, semmit nem veszek el. Semmit nem takarok el. Nem a sajnálatotokért teszem ezt, de már nem is félek, hogy elfordultok tőlem emiatt. Azért teszem, hogy megszabaduljak attól a furcsa, nonszensz bűntudattól, amit afelett kell éreznem a világban, mert bántottak. Igen jól értitek én érzek bűntudatot amiatt, mert engem bántottak. Én próbálom takargatni, kisebbíteni, elhazudni a dolgokat, amik történtek velem. De most leírom, mindent leírok, amire emlékszem. Azért írom le, hogy az első bejegyzésben látható kislánynak enyhet tudjak adni, hogy szeretettel fordulhassak hozzá, ne lökjem el én is azzal hogy elhazudom ami vele történt.

És már meg is torpantam, hol kezdjem, hogy kezdjem, hogy fűzzem össze szétgrurult emlékeimet? Néhányan akik majd olvastok, ismertek. Többé vagy kevésbé, lehet hogy elmondtam már ezt-azt az életemből. Lehet hogy csak annyit, hogy nehéz gyerekkorom volt, vagy csak annyit, hogy elhagytak. De lehet hogy egy-két emléket is megosztottam veletek. Aki még nem ismer, és úgy olvas, annak lehet elsőre tömény lesz. De biztosíthatok mindenkit, ez mind megtörtént, nem a képzelet szüleménye.

Anyám és apám alkoholista volt. Ez persze önmagában nem olyan elviselhetetlen dolog, hiszen a magyarok nagy része az, és sok más korombelinek is alkoholisták voltak a szülei, mégis felnevelték őt több-kevesebb sikerrel. Az én szüleimnek ez nem ment. Még meg sem születtem, amikor a bátyámat kint hagyták egy kocsma előtt 40 fokos lázzal, sírni. Mikor a többi kocsmatöltelék próbált rájuk hatni, hogy sír a gyerek, akkor annyit mondtak, hogy hadd sírjon, lépjetek a nyakára. Ez a gyerek volt a bátyám, akit el is vettek anyáméktól, a nagyanyám és a nagyapám nevelte fel őt. A nagyapám szintén alkoholista volt.

Ez a két ember 8 évvel később mégis úgy döntött, hogy újra gyereket vállalnak. Nem tudom, hogy tervezték-e, vagy csak a borosüveg folyománya volt. Nem tudom, hogy meg akarták-e tartani, vagy csak nem volt más lehetőségük, mindenesetre újra gyermeket vállaltak. A következő emlékek amiket leírok az első emlékeim, a legutolsók idején is maximum 6 éves voltam. nem tudok köztük időrendi sorrendet felállítani, így jönnek, ahogy felbukkannak az elmémben.

1. Halálfélelem

Anyám és apám gyakran veszkedtek, verekedtek. Engem is megvertek olykor, egyszer betört a fejem, egyszer pedig apám egy teljes tincs hajamat kitépte. Egy ilyen hangos veszekedés alatt anyám bezárkózott velem a kisszobába. Nem tudom miről kiabáltak, nem emlékszem, arra viszont tisztán emlékszem, hogy ültünk a nyitott ablaknál, én anyám ölében, és rettegtem attól, hogy anyám ki fog velem ugrani az ablakon.

Máskor, szintén nem tudom az előzményeit miért, apám meg akarta ölni magát. A 7. emeleten laktunk, és ő felállt az erkély korlátjára, hogy levesse magát onnan. Anyám sikertelenül próbálta visszatartani, és engem küldött ki, hogy könyörögjem le apámat az erkélyről. Tehát egy 4-5 éves gyereket küldött ki egy öngyilkost lebeszélni a szándékáról. Ez az ami még a szakembereknek is embertpróbáló és gyakran sikertelen dolog. Lebeszéltem, nem tudom hogy sikerült. Lehet hogy nem gondolta annyira komolyan, lehet hogy az édes kislány hatott rá így nem tudom. Azt tudom, hogy érveim nem lehettek, csak saját magam lehettem egy érv.

Megint máskor apám és anyám otthon boroztak. Nem veszekedtek, legalábbis nem kiabáltak, de valahogy mégis arra terelődöt a szó, hogy apám megöli anyámat. Anyám fehúzta a blúzát a hasára mutatott, hogy oda szúrjon apám, apám meg egy késsel elkezdte szúrni anyámat. Nem hirtelen lendülettel döfte bele, hanem a kés hegyét anyám hasához nyomva véraláfutást és karcolást okozott neki. Akkor még szintén nem voltam 6 éves sem, fogalmam sem lehetett róla, hogy mi kell egy ember halálához, rettegtem, hogy megöli anyámat apám.

Máskor anyám és apám részegen jöttek haza, veszekedtek a nagyszobában, én kimenekültem  a kisszobába. Egyszercsak elhalgattak, én kimerészkedtem a búvóhelyemről, és anyámat láttam a földön ülni a szekrények támaszkodva, félrebukott fejjel. Lehet hogy csak részeg volt és elaludt, az is lehet hogy apám leütötte. De az biztos hogy én attól féltem, hogy meghalt, és magamra maradok.

Folytatni fogom.

Képzeld el hogy egy kiontott belű embert az orvostudomány mikiegeres sebtapasszal próbál meggyógyítani. Képzeld el, hogy tudja, hogy ez nem jó, de nem mer szólni, mert ezt az egyetlen gyógymódot is megtagadhatják tőle. Képzeld el, hogy amikor ez az ember az ismerőseinek panaszkodik, hogy nincs jól, ők azt javasolják, hogy használjon még több mikiegeres sebtapaszt, esetleg használjon micimackósat is. Képzeld el hogy a sok sebtapasz elfedi a vágást, de az ember seblázban szenved. A körülötte élők, azt mondják, hogy elhagyta magát, jobban kellene próbálkoznia. Képzeld el, hogy ez az ember végül meghal seblázban, belső vérzésben, bélcsavarodásban, perforált belekkel, szepszisben. Most képzeld el hogy ez mind valóban így történik ha a lelked beteg.