Úgy látszik még számomra is nagy falat egyszerre leírni mindent. Bár nekem volt időm hozzászokni ezekhez az emlékekhez. Tegnap a halálfélelemről írtam, illetve arról a szeletkéjéről, amit 6 éves korom előtt éltem át belőle. Most kizárólag ezeket az emlékeket osztom meg veletek, később aztán lehet belecsapunk a lecsóba és jönni fog a többi is, mert sajnos a 6. születésnapom nem annak az évfordulója volt, hogy onnantól vált jobbá a sorsom. Ma az elhagyatotságot hoztam témaként magammal.

2. Az elhagyatottság.

Mennyire rutinossá és közönyössé vált a mondat a számban, engem elhagytak. És mennyire nem fedi le ez a két szó azt, ami valójában történt. Nem egyszerűen elhagytak, derült égből a villámcsapásként, hanem életem első hat évében folyamatosan az elhagyatottság állapotában tartottak, míg végül valóban elhagytak. Mit jelent ez? Megint emlékeket fogok megosztani veletek, időrendi sorrend nélkül, csak az utolsóról tudom, mikor történt.

Óvodába jártam. Nem tudom akkor kötelező volt-e mindenkinek, de a mi családunk nem engedhette meg azt, hogy otthonmaradjak valamelyik szülőmmel, és összességében így jártam jobban. Óvodába jártam, nagyon szerettem anyámmal közös játékunkat reggelente, amikor mentünk. Nem volt szabad csoszogni, mert ha valamelyikünk csoszogott, akkor a másik leöregasszonyozhatta. Gondolom csoszoghattam járás közben, azért találta ki anyám. Nem úgy tűnik ebből, mintha nem szeretett volna. Szóval óvodába jártam, és amilyen könnyen és boldogan jutottam oda, gyakran olyan nehezen keveredtem haza. Többször otthagytak, sötét este volt már, amikor értem jöttek, ha értem jöttek. Egy ízben a rendőrök vittek haza, és azzal fenyegették meg a szüleimet, hogy felfeszítik az ajtót ha nem engednek be.

Gondolom ennek folyományaként lettem viszonylag fiatalon kulcsos gyerek. A nyakamban egy zsinóron ott lógott a lakáskulcs, és szabad voltam, azt csináltam a városban amit akartam, ha kiengedtek. Egyedül buszoztam, csavarogtam, játszótereken kerestem társaságot, rosszalkodtam.  

Érdekes, úgy érzem, hogy ez amit leírtam önmagában biztos nem is tűnik olyan borzasztónak a szemetekben és überelnem kell. Ne aggódjatok fogom is überelni.

Meséltem már, hogy anyám és apám alkoholisták voltak. De nem amolyan zugalkoholisták, akik megvették a piát és az otthon melegében berúgtak. Nem, ők minden nap a piacra a talponállóhoz jártak ki inni, és gondolom társasági életet élni. Olykor, ha szerencsém volt vittek magukkal. Ismertem a kofákat, jó barátágban voltam a vécésnénikkel. A kofákkal is eleinte, amíg apámék arra nem bíztattak, hogy lopjam meg őket. Pitiáner lopás volt, diót loptam szemenként, de a lebukás szégyenétől, még most is elszorul a szívem.

Szóval, apám és anyám, ittak a piacon, és nem vittek mindig magukkal. Ilyenkor készítettek ki otthon az asztalra ételt, és azt mondták mindjárt jönnek, majd elmennek. Elég találékony kölyök voltam, ilyenkor, eleinte nem nagyon zavart az egyedüllét. Gyufával lyukat égettem a padlószőnyegbe, átmásztam az erkélyen a szomszédba (igen ekkor még mindig a 7. emeleten laktunk) stb. Megettem a rántotthúst amit odakészítettek, és előbb utóbb eljöt az idő, amikor minden csínyek a végére értem, és még mindig nem voltak otthon.

Minden egyes alkalommal külön-külön elhittem, hogy visszajönnek, amikor elmentek és minden egyes alkalommal külön-külön addig gyötrődtem a hiányuktól, míg elhittem, hogy nem fognak értem visszajönni. Este, amikor le kellett volna fektetniük, feküdtem a szivacsmatracon, ami az ágyam volt, és könyörögtem. "Édes drága jó katicák, kedves katicák, légyszives hozzátok nekem vissza az anyucikámat meg az apucikámat. Bontsátok ki a szárnyatokat, repüljetek el értük, ragadjátok meg őket, és repítsétek ide vissza hozzám őket!" A szókincsem valószínűleg szegényesebb volt, de az érzést, amikor erre gondoltam, a mai szókincsemmel így lehet leírni.

De a katicák sem hozták őket vissza, hiába könyörögtem, hiába sírtam, semmi nem hozta őket vissza. Végül, amikor belefáradtam a várakozásba a csalódottságba, a sírásba, belefeküdtem szüleim ágyába, az apám oldalára, mert tudtam, hogy ha/amikor hazajönnek, az ölébe fog venni és áttesz a saját ágyamba, és akkor legalább ennyi törődést kaphatok tőle.

Gondolkoztam, hogy ebbe a blokkba való-e, de mivel azt mutatja mennyire saját magamra voltam utalva, megosztok veletek mégegy emléket, mielőtt a lényegre térnék. Az óvodában hajókirándulást szerveztek. Minden szülőnek be kellett fizetni valamennyi pénzt, és az én szüleim megmakacsolták magukat, és nem voltak hajlandóak adni nekem pénzt a kirándulásra. Hiába kérleltem őket, hiába sírtam, nem volt rá pénz. Kértem, hogy akkor legalább hadd' ne kelljen mennem aznap az óvodába szégyenszemre, de nem engedték meg. Elindultam tehát másnap az óvodába (egyedül persze, mert már kulcsos gyerek voltam) Szépen visszaintegettem anyámnak, aki az ablakból figyelt engem, majd amikor kikerültem a látóteréből elindultam a közeli játszótérre kispajtásokat keresni. Aznap betörtem egy lány fejét, mert azt játszottuk, hogy mindenki kidob valami tárgyat az egyik panelház lépcsőfordulójából, és mire én értem oda már csak egy tégla maradt. Elrohantam, megkerestem szüleimet a piacon, de nem mondtam meg nekik mi történt. Rettegtem, hogy megöltem azt a kislányt. Szerencsére később kiderült, hogy túlélte és semmi maradandó károsodást nem szenvedett.

Még valami eszembe jutott, ez egy évvel azelőtt történt hogy engem elhagytak. Anyám terhes volt. Apám a szülés előtti napon még megrugdosta gyerekestül pocakostul mindenestül, de valahogy mégsem haltak bele. Bementek a kórházba, engem persze újfent egyedülhagyva. Néhány óra múlva apám hazajött, azt mondta megszületett a kistestvérem, és olyan szeme van, mint nekem. Soha nem láttam azt a gyereket. Azt mondták meghalt, de amikor veszekedtek, többször emlegette anyám apámnak, hogy hozza vissza a gyereket a temetőből. Ebből már akkor tudtam, hogy nem halt meg. Benthagyták a kórházban születése után. Azóta sem tudok róla semmit, csak azt hogy 5 évvel fiatalabb nálam, olyan a szeme, mint az enyém és Nikolettának hívják.

Elhagyásom története legyen egy újabb poszt.