A depresszió és én

A depresszió és én

Falcolás

2014. december 27. - laurelin

Jöjjön egy keményebb téma, arról, hogy vagdosom magam, és hogy miért vagdosom magam.

Az első sebeket 18 éves korom környékén ejtettem magamon. Írtam már arról, hogy kb. 14-16 éves lehettem amikor a depresszió első jelei mutatkoztak nálam. Az akkor annyiból állt, hogy sokszor hazajöttem a kollégiumból mondvacsinált problémákkal. A háziorvosom észrevette, hogy valami nincs rendjén, de a pszichiáterrel konzultálva nem adtak nekem gyógyszert, mert még gyerek voltam. Ilyenkor otthon naphosszatt feküdtem, két hétig is képes voltam elnézni egy szemetet a szék alatt anélkül hogy felvettem volna. Semmihez nem volt kedvem, de ekkor még senkinek nem tűnt fel. talán még örültek is neki, milyen csendes vagyok. Sokat sirdogáltam. Már elég korán 7-9 évesen megtanultam csendben sírni, így az se tűnt fel senkinek. Gyakran rémálmaim voltak, mindig onnan tudtam hogy rossz periódus közeleg, hogy azzal álmodtam, kiesnek a fogaim.

Végül elvégeztem a középiskolát, elkezdtem dolgozni, és jött az első szerelem. Miért is lett volna pont ez egyszerű az életemben. A fiúnak barátnője volt, talán ő maga se tudta kit akar. Én úgy gondolom nem engem akart, ő mindenkit akart. Én viszont végtelenül szerelmes voltam belé, és nagyon nehezen éltem meg azt, hogy gyakran hónapokig hanyagolt, és mikor eszébe jutottam, ugrottam, mint a kiskutyák. Valamint ekkor érett meg bennem minden, ami addig történt velem. Addigra már elköltöztem nagyanyámtól egy barátnőmhöz, mert egész 18 éves koromig azt a pillanatot vártam, hogy elmehessek abból a szennyből és pokolból.

De egyszercsak kitört minden. Nem értem miért várta ki míg felnőtt leszek, talán azért, mert felnőttként hittem el, hogy lehet önálló akaratom, gondolatom. Hát volt. Mindenről. Minden fájdalom megtalált. Ekkor már nem kerülhettem el sem a pszichiátert, sem a gyógyszereket. Xanaxot kaptam, meg valami antidepresszánst, a nevére már nem emlékszem. És miközben a múltammal kínlódtam, egyre erősödött bennem a vágy, hogy véget vessek a szenvedéseimnek. Ekkor ejtettem az első sebeket magamon. Természetesen az alkaromon, hiszen meg akartam ölni magamat. Számalmas kis karcolások voltak, épphogy véreztek valamennyit. Bárki, aki egy kicsit is ért hozzá láthatta hogy közelében sem jártam az öngyilkosságnak.

Ezután ezek az epizódok folytatódtak. Olyan voltam, mintha túlnyomás uralkodna bennem, és ezekkel az epizódokkal enyhíthetném. Amikor vagydostam magam, az mindig nagyon durva megterhelő volt. Üvöltöttem, nem sírtam, mintha az összes fájdalom egyszerre próbálta volna kiszuszakolni a torkomon magát. Akkora fájdalmat éltem át ilyenkor, amit le sem tudok írni. Fojtogatott, gyötört, gyűlöltem magam, gyűlöltem a világot dühös voltam, és a fájdalom egészen beborított. Nem volt más kiút, meg kellett próbálnom megölnöm magam, meg kellett próbálnom elpusztítani ezt a fájdalmat ami szétfeszített. Így hát vagdostam magam, többször, és egyre sikeresebben.

Egyszer, mikor a pszichiáteremnek mondtam, hogy meg akarom ölni magam, és mutattam a sebhelyeimet, ő felajánlotta, hogy ha ezt akarom tenni, akkor csináljam rendesen, szívesen ad egy szikét. Túl azon, hogy egyértelmű, hogy megakadályozta volna, ha valóban megvágom magam, rájöttem, hogy nem is megölni akarom magamat. Illetve nem is magamat akarom megölni. Hanem azt a fájdalmat ami megfojt, szétrobbant, ellehetetlenít. Ez mondjuk a vagdosáson nem sokat segített, de innentől fogva tudtam, hogy nem szuicid, hanem csak öndestruktív hajlamaim vannak. 18 és 23 éves korom között folyamatosan jártam pszichiáterhez, és az öndestrukció több formáját is kipróbáltam. Először is vagdostam magam, aztán ittam a gyógyszerre, olyannyira sikeresen, hogy egyszer kórházba is kerültem miatta. A gyomormosást szerencsére megúsztam, mert kihánytam mindent. A pszichiátriai kezelést viszont nem úsztam meg. Egyre erősebb gyógyszereket kaptam, egyiküktől a Rivotriltól két év kiesett az emlékezetemből. Később a gyógyszereimet is a saját fejem szerint adagoltam. Általában túladagoltam.

De a vagdosás maradt. Már nem eldobható borotvával, hanem késsel csináltam, és már nem csak vagdostam magam, hanem a szalonnázáshoz szánt nyársakkal lyukasztottam át a bőrt a karomon, a derekamon, ahol értem. Végül egyszer sikerült amúgy rendesen összevagdosnom a felkaromat. Néhányan, akik ismertek láthattátok a sebeket.

Egy este történt. Vőlegényemmel lefeküdtünk már, de én még néztem egy ismeretterjesztő filmet hozzám hasonlókról, és ellenálhatatlan erővel tört rám a kényszer megsértsem magam. Lementem szépen a krumplipucoló késért, és addig hasogattam a bőrömet, amíg kiszállt belőlem minden fájdalom.

Ekkor értettem meg, hogy azért kell megsértenem magam, mert amíg kívűl fáj, addig legalább belül nem fáj. Valójában ezek a sebek egyfajta szelepként funkcionálnak, amíg nyitva vannak, véreznek, addig képes távozni a fájdalom ezeken keresztül.

Ez a legutóbbi vágássorozat viszont túl jól sikerült, össze kellett varrni a sebeket. Bár kórházba nem kerültem emiatt, újra meglátogattam a pszichiáteremet, aki csúnyán helyretett, de valahogy olyan sikeresen, hogy utána 10 éven keresztül nem ejtettem egyetlen sebet sem magamon, és nem szorultam komolyabb külső segítségre.

Ez az idő elmúlt. Utoljára idén februárban ejtettem sebet a karomon. Veszekedtem valakivel, aki nagyon fontos volt nekem, és nem bírtam elviselni a tudatot, hogy nem szeret és haragszik rám. Megvágtam magamat az alkaromon. Túl jól sikerült. Nem mentem vele orvoshoz, mert féltem, hogy kórházba küld, és ha elvesztem az állásomat elvesztek mindent. Kb 1-2 mm-n múlt, hogy nem vágtam el az ereimet. Hozzáteszem nem ez volt a célom. Láttam a szétnyílt seb alatt két eret is, túl közel a vágáshoz. Nagyon megijedtem.

Mint ahogy nagyon megijedtem akkor is, amikor ez előtt a vágás előtt az utolsó sebet ejtettem magamon.

Munkahelyi gondjaim voltak, többeket kirúgtak vagy megfenyegettek a kirúgással, és én is féltem, hogy így járok, mert nem tudtam jól teljesíteni (ekkor már depressziós voltam, de még nem mentem vissza az orvosomhoz). Mindamellett a legjobb barátom, is épp ivott és cserbenhagyott amikor szükségem lett volna rá. Egyedül éreztem magam, szorongtam, és nagyon fájt a magány. Ekkoriban épp a Hellraiser sorozatot néztem, és nagyon a hatása alá kerültem. Hazamentem egy házibuliból, betettem a filmet, megéleztem otthon a késemet, rászorítottam a combomra, és megrántottam. Azonnal szétnyílt a seb. Hatalmas volt, sose okoztam még ilyen sérülést magamnak (azóta sem). berohantam a fürdőszobába, próbáltam sebtapasszal összeragastani, de iszamos volt az egész combom a vértől. Végül szorítókötést tettem rá, és éjjel felpolcolt lábbal aludtam. Reggel elmentem egy gyógyszertárba vettem sebtapaszt, fáslit. Otthon aztán lefejtettem az éjszaka sebtiben harisnyából tákolt szorítókötést hogy átkötözzem magam, de újra elkezdett dőlni belőle a vér. Szégyenszemre ügyeletre kellett mennem, ahol összevarrtak, és ahol azt hazudtam, hogy beleestem a házibuliban egy törött üvegbe. Gondolom, hogy nem volt hihető.

 

Szóval falcolom magam, sértem magam. Ha kényelmetlen helyzetbe kerülök, csak észrevétlenül magambacsípek, ha ennél durvább a helyzet akkor hazamegyek és elintézem magam. Már okosabb vagyok, keresem a helyeket ahol nem látszik, ha megvágom magam. A karom belső oldala, a combom sort által takart része, stb. Találékony vagyok.

Vagdosom magam. És nem tudom megállni. Gyakran hallom, hogy ne csináld, jajj miért csinálod? Nem szórakozásból csinálom. Ha tehetném, nem csinálnám. De nem tehetem. amikor jön az inger, amikor túlságosan nagy a fájdalom, akkor ki kell engednem, és már nem elég egy karcolás már véreznie kell.

És rettegek, hogy egyszer véletlenül tényleg megölöm magam, mert nincs ráhatásom.

A bejegyzés trackback címe:

https://depresszioesen.blog.hu/api/trackback/id/tr947014521

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása